De miért Tokyo Light Rays?
- Azért, mert itt nincsenek csillagok.
Tokyo egy megalopolisz, rengeteg emberrel, tömeggel, hadseregnyi szmokingos iroda-katonával, reggel-délben -este. Felesleges közhely most, hogy "az élet sosem áll itt meg".
(Aki csak a számoknak hisz, tessék, itt egy link: http://en.wikipedia.org/wiki/World's_largest_cities
Az utolsó sort ajánlom :P)
És hogym miért nem látható egy csillag se? Amint besőtétedik, kigyúlnak a fények. Az összes. Az épületeket mintha neonfénnyel mázolták volna be, mintha valami kandirozott almaburok lenne az összes felhőkarcolón, amik különböző fényekkel csalogatják az átlagembert, hogy pihenje ki a nappali gondokat.
Azt mondják, az ember génállománya 40%-ban azonos a musilncáéval. (ezt az állatot úgy hivják, hogy MUSLINCA és nem muslica, és a vakondot is úgy hivják, hogy vakond, nem hogy VAKONDOK, mert a vakondok az a soksoksok vakond, bár ez egyáltalán nem lényeges)
Az viszont sokkal témábavágóbb, hogy én 100%-ban éreztem körülbelül azonosságot szombat esete valami szálló kis dögöcskével, meret azok szoktak mindig eszeveszetten (mintha lenne eszük) beiszkolni a szobámba, mikor látják, hogy felkapcsolom a villanyt. Mi is szinte eszeveszettül menekültünk a békés városi magány elől a szombati klubok ragyogó dzsungelébe.
Érdekes tapasztalat a világ egyik, (ha nem a (akkor bé XD) ) legnyagyobb városában lenni. Eleinte félelmetes. Nem teljesen halálfélelem, nem teljesen pánikroham, de valami fojtogató és nehézkes. Aztán eltelik pár nap, és tessék: A kiálló szög be van verve! (tehát - BE!!... még véletlen se.)
Ez azt jelenti, hogy akármennyire is kiáll nekünk zöldfülű külföldieknek a bármilyen szögünk, egyszerűen hozzászokunk az itteni léthez. Először sodródtunk az árral, mármint az embertömeggel, mostmár mi sodrunk el tapasztalatlanokat, mert ismerjük, hogyan kell eggyé válni az árral. Persze tagjai valószinüleg sosem lehetünk ennek az egésznek, ami itt hömpöllyög, és embertömegnekálcázza magát, de nem ez a cél.
A vonaton például fel sem tudja az agy fogni, milyen város suhan épp el mellette (ja mert hogy Tokió több kisebb városból áll, (ez még igy nem teljesen pontos, mert közigazgatási egységek vannak, úgy mint 23 kerület alkotja a belvárost, 26 nagyváros kapcsolódik nyugatról a belvároshoz, 5 kisváros és 8 "falu" is van, de ezek már részletkérdések, és különben sem földrajzórát akarok tartani, hanem felejthetetlen személyiségemet akarom vonzóbbá tenni, ha nem megy, még mindig itt van Tokió, akibe beleszerethetsz.)
Anyway
A vonaton kezdetben minden egyes alkalommal frászt kaptam, amikor elszáguldott mellettünk egy másik vonat. Valami olyan hihetetlen éles, csikorgó hangja van csak annak, hogy a két tömb között megragad, vagy fogalmamsincs micsinál a levegő, hogy mindig kb szivrohamot kaptam, mikor elszáguldott mellettünk egy másik szerelvény. Nem gondoltam, hogy hozzá lehet szokni. Tévedtem. Teljesen megszoktam.
Tehát szombat este van. Leszálltunk a vonatról, az ég persze fekete volt, ha felnéztünk, de az utcák világitottak, egyáltalán nem érezni, hogy este van, az időérzék teljsen elveszik és/vagy felborul ilyenkor.
Beléptünk a szórakozóhelyre.
És akkor a tapasztalatok:
Mint már irtam, egy sokat hangoztatott mondás a japánokkal kapcsolatban: a kiálló szöget be kell verni. Otthon persze félelmetesnek találtam ezt a mondást, és igen, megtapasztalva is az, de máshogy, mint gondolná (szerintem) az ember.
A szőkére és rózsaszinre festett hajú emberek között, az agyonpirszingelt arcú fiatalok mellett, a kifejezetten a szabványostól eltérő, más mintákat imádó városban valahogy értelmezhetetlen, hogyan lehet igaz ez a mondás, hiszen itt MINDENKI "egyéniség", nincs is trend, amihez alkalmazkodni tudna az ember, itt az áll be a sorba, aki valamilyen szinten, akár az extrémig elmenve, más, mint az "átlagember".
Mostmár persze világosabb az egész. Addig lehet extrém életet folytatni itt, amig egyetemista az ember, ezek a legszabadabb évei. Ez tulajdonképpen otthon igy ugyanigy van, de távolról sem tartja annyira közel a dolgozóit egy otthoni vállalat, mint itt Japánban. Ha valaki elkezd egy cégnél dolgozni, (remélhetőleg) sosem fogják onnan elbocsátani (legalábbis ezt még ideig-óráig talán megengedi még a gazdaság), cserébe viszont a lelküket is eladják a munkahelynek. A középiskolában is kb. ugyanilyen a helyzet - mindenhol egyenruha, mindenhol iskolajelszavak és iskolahimnusz, ilyen felvonulás, olyan ünnep, stb. stb. Egyetemen az ember szabad lesz, és ha szerencsés, 6 évig végre önmaga lehet mindenki.
Nem mintha a középiskolai oktatás csorbitaná a személyiséget, de akkor is sokkal jobban meg van kötve a gyerek keze, ha önkifejezésről, egyéniségről van szó. Persze a nyugati gondolkodás folyamatos beáramlása , az egéniséget középpontba helyező világnézet és a hagyományos kollektivista társadalomfelfogás ütik egymást, ez komoly problémák és választások elé helyezi a japánokat. Nem éli meg ezt mindenki nehezen, de a nyugati filozófia nagy csáberővel bir, és beszéltem olyan japánnal, aki azt mondta, komoly gondot okoz neki, mit válasszon - az otthoni örökséget vigye tovább, vagy inább önmegvalósitson. Ez otthon is nehéz, itt azonban az "otthoni" örökség nem "csak" a családból, hanem az egész 130 milliós japán társadalmi elvárás súlyából áll.
Ez , azt hiszem, minden napos súlyt nyom a japán fiatalokra, a tokióiakra legalábbis biztosan. Ha nem is teherként élik meg az egészet, valahol biztos van egy éles váltás aa társadalmilag elfogadott életforma, és a személyiség hangjára hallgató életforma között. Egyik ilyen éles váltás például a szórakozóhelyeken történik., ahol amint emlitettem volt, én is voltam szombaton. Persze otthon is elengedi magát az ember, ha bulizni megy, otthon azonban "csak" elengedjük magunkat, és bulizunk egy hatalmasat. (Én a magam részéről mondjuk hatalmas bulinak tartok egy kis társaságos csipszes-filmezős péntek estétis, alényeg, hogy kivel van az ember).
Itt azonban partyzni menni egyben azt is jelenti, hogy kicsit ki lehet szakadni az egész társadalmi elvárásoktól átszőtt mindennapokból, ezt a változást pedig nagyon érdekes nézni, ez a fajta saját maguk- és a társadalom elleni lázadás nagyon érdekes.
Még érdekesebb, milyen kapcsolatokat próbálnak kialakitani a szórakozóhelyeken.
Japán, a visszafogottságról és előzékenységről, kifinomultságról hires kultúra. A legérdekesebb, hogy PONT UGYANEZ látszódik a diszkókban is. Pogóznak, nyomulnak, isznak, cigiznek, üvöltenek - mégsem érzi az ember, hogy bármi is "durva" lenne. Szinte nemes és kecses az a finomság, amivel többszáz ember lökdösi itt egymást, vagy bepróbálkozik a másiknál. Egy percig nem éreztem azt, hogy akárki is bunkó lenne, ha otthon elmegyek egy szórakozóhelyre, azért bátorságot kell gyűjtenem ahhoz, hogy lenyeljem a tahók pofátlanságát. Itt semmi sértés, semmi durvaság, mindent valahogy olyan finoman és meggondoltan csinálnak. Igen, még a pogózást is. Azon meg még inkább meglepődtem, hogy habára japán népről kifejezetten azt mondják, nem szeretik a testi kontaktusokat, a klubokban kb, mindenki megölel mindenkit, aki csak egy kicsit is szipmatikus neki, vagy leaglább átkarolja, hogy ugráljanak egy pár tiz percet együtt, stb-stb. Olyan meglepő egyszerűséggel és finomsággal próbálkoznak be a másiknál, hogy hihetetlen. Ennyire figyelmes és közvetlen bepróbálkozással sosem találkoztam, mint itt, nagyon komolyan meglepődtem.
22:30-kor érkeztünk meg a helyre, és az első vonattal, 4:15-kor jöttünk haza. Addig ugrálás. Kegyetlen mixeket játszottak, eszméletlen világitás volt, nagyon drága italokkal. Három szintes épület, mindhárom szinten más-más zene,füstgép egyfolytában megy. Érdekes, hogy az itteni füstnek más az illata, mint otthon. Ottthon néha a dizskófstnek van kicsit fojtgató, savanyú szaga, ennek itt nem volt, nem tudom, mi lehet a különbség.
Az emberek hihetetlenül adnak magukra, mindenki eszméletlenül jól néz ki.Különben ezen a szrakozóhelyen volt dresscode, nevezetesen: férfiak nem vehetnek föl egyberészes női ruhát. Ezen kicsit meglepődtem, de mindegy, majd akkor legközelebb felveszem, nyilván abban akartam menni. (Meg persze az is a dresscoderésze volt, hogy amúgy is eseméynek megfelelő legyen az öltözék. csak ezen az előbbi kitételen lepődtem meg). Majd irok később a divatról is, ha még többet látok mindenből, de elöljáróban annyit, hogy rettentően törődnek magukkal, és eszméletlenjól néz ki mindenki. Buliztunk tehát vagy 6 órán keresztül, aztán elengedett minket a részegitő neonfény, ahogy mindenki mást is, és valami levert hadseregként vonultunk az utcán az állomás felé. Hajnali negyed öt - a belvárosi éttermek szinte dugig vannak, Minden nyitva van, zajlik az élet az utcán, Talán nem annyira nagy hévvel, mint délután, de megy. Csoportok jönnek-mennek, dobozokat pakolgatnak, jelentős forgalom van. Ki éppen kezdi, ki éppen befejezi azt, amiért itt van, de hogy mindketten pihenjenek - olyan itt nincs. Tokió sosem pihen.
Hazafele persze alig hallottunk valamit, hajnalban szeltük át a várost, visszabattyogtunk a gyenge hajnali derengésben a kollégiumba.
És ekkor érdekes dolog történt.
Eddig szinte az összes sztereotipiát megcáfolta Tokió. És itt volt az ideje a következő sztereotipipa-rombolásnak.
Miközben hazafele ballagtam, felnéztem a Holdra, gyönyörű ezüstös volt, a távolban már narancssárga volt az ég alja. A Hold egy-egy oldalán pedig egy-egy csillag ragyogott, egyik kisebb, a másik kicsit nagyobb, de ott voltak.
Tehát mindenki: De igen! Tokióból is látszanak a csillagok!
xoxo
