Csak egy quickie

Szóval megpróbálom cimszavakban leirni, mi van velem, mert nincs se időm, se erőm irni blogot, pedig tényleg szeretném megosztani veletek, mi történik velem! 

Szóval megpróbálom számba venni (fujj, mikre nem gondolsz, remélem, egy pillanatra sem gondoltad, hogy nem direkt volt a magas labda)

szóval megpróbálom számba venni az elmúlt napok eseményeit.

Iskola: Elkezdődött, a nyelvem lóg, sokat kell tanulni! 

Party: elmentünk halloween-partyba, azt hiszem, nem teljsen ismertem eddig a "Whiskey" nevű  hihetetlen alantas dolgot, nem mintha történt volta bármi áutréjdzsösz, csak hazafele menet picit én is ferdébb szemmel néztem az útra.

Én:: Jól  vagyok, köszönöm, testileg legalábbis 100%-osan megvagyok. Lelkileg is, csak persze vannak itt is nehéz dolgok, nehéz döntések,  szavak, melyek nehezen jönnek , és szavak, melyek nehezen maradnak.

De azért igyekszem, még ha tudom, hogy el is fogok esni, én MINDIG fel tudok állni. (jaj, már megint egy -.-)

Tulajdonképpen ezek a jó dolok.

Itt sem tökéletes mindenki, sőt, a világ ezen felén pont ugyanolyan emberek laknak, mint otthon, néha kellemes, néha nehézkes minden.

Mindenki nagyon hiányzik. Hiába nagyon kedves mindenki, egy teljesen új környezethez 1 szál hónap alatt nem lehet még hozzászokni. De mondjuk hozzá lehet szokni, mondjuk, mindenki megtalálja lassacskán a maga helyét- akkor is még csak 1 hónapja vagyunk együtt. Ez egyrészt alapból kevés idő,másrészt a nagyobb "baj" itt van: egy hónapja vagyunk együtt egyedül.

Hiszen nincs szülő, nincs szerelem és nincs jóbarát-jóbarátnő, aki várna, átölelne és megvigasztalna, ha baj van.

Talán ez a legnehezebb mindenkinek. Ez nem honvágy, nem is kultúrsokk, egyszerűen csak fáj még a kiszakadás a kuckóból.  De lassan-lassan belejön mindenki.

Vettem MP3-lejátszót, a zene lételemem, úgyhogy muszáj volt vennem egy olcsóbb kis cuccot. Piros, kék kijelzővel, nagyon fasza.

Még mindig biciklivel járok, oda-vissza kb. 100 perc., alatta persze végig megy a zene . Ennek egy hátránya, egy igen nagy hátránya van: kicsit kezdem megutálni a Gossip együttest, amit egyébként nagyon szeretek Azt hiszem, az MP3 lejátszóm is nagyon szereti, mindig egy-egy gossip számot akar velem hallgattatni.   Például ezt.  (ez egy link, ahogy megszokhattad)

Szóval ennyi van egyelőre.

JA IGEN: 

végre láttam csótányt !!!!! Még SOSE láttam életemben csótányt, úgyhogy nagyon itt volt az ideje. És akkor  az egyik kedvenc videóm: katt!:P  Körülbelül igy éreztem magam, de persze próbáltam borzasztó szilaj arccal szembenézni az állattal. A legjobb az volt, hogy ez egy tanteremben történt, egyszer csak előbukkant VALAHONNAN ( én meg vagyok róla győződve, hogy teleportált, mert a SEMMIBŐl jött), és csak úgy eltűnt a lábak között. Mármint a talpaink között, na, érted. És futkosott, és volt, hogy valakinek felmászott a lábára, aztán leszaladt, stb., stb. A tanár közben halálnyugodtan magyarázott tovább. Mikor látta, hogy felbolydulás van, mondtuk neki, hogy BAZZEG CSÓTÁNY ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, erre : Óh, jaj, csótány? Tehát.... És a tehát után japánul folytatta, de persze egy kis magyar szünet a legmagasabb nindzsáknak is kijár.

Aztán majd szórakozhatunk igy együtt kicsittöbbet is, de nem ma, mert túl rövid az éjjel ahhoz, hogy ne kezdjek most el tanulni.

Ja és üzenem Pestre, hogy itt 7 ágra süt a Japp. izé. Napp.

xo

Főhadiszállás

Most meg olyan, mint amikor csitul a tenger vize egy vihar után, vagy mikor elcsendesedik a Balaton felszine, mert elvonul a vihar, olyan váratlanul, ahogy érkezett. Még hullámzik a hajó, még lehet érezni, hogy föl-földobja az embert az hatalmas és behatárolhatatlan valami, amin úszik a csónak; de lassacskán abbamarad a hullámzás, és tükörsima lesz a felszin - s azt hiheti a gyanútlan hajós, hogy ő uralja a hajót.

Nos valahogy igy érzem magam mostanság. Elkezdődött az iskola. Hétköznapok. Még bennem van az egész utazás, habár már 20 napja volt. Most  kezdek hozzászokni az itteni léthet, most kezdtem szilárd talajt érezni a lábam alatt.

Biciklivel jrok iskolába.A hely, ahol lakom, Tokió külvárosa, alvóváros, mindenki csak hazajár, reggel pedig kirajzik otthonról az egész itteni embertömeg a belváros felé. Többszáz ember próbálja bepréselni magát és a másik százat a vonatokba, van, hogy a peronon fehér kesztyűs, egyenruhás emberek odaállnak az ajtókhoz, és elkezdik befele nyomni az utasokat, hogy beférjenek. Ilyenkor az egész vonat egy darab élő hústömbre hasonlit, ez tényleg egy élő konzervdoboz,egyre csak préselődik kisebbre és kisebbre mindenki teste, végül bezáródnak az ejtók, és elindul ez a többszáz kiló hústömb a város felé. (tényleg vannak fehér kesztyűs peronőrök, ahogy ---ez--- a link is mutatja.) És igen érdekes érzés, amikor annyira hozzápréselődik az ember a körültte álló 10 emberhez, hogy szinte levegőt sem tud venni. És valahogy ilyenkor egyáltalán nem esik jól, hogy ez már igy ruhában is olyan, mint egy gruppen, mert azért fűvel-fával mégsem... (ha csak fák (haha érted, fák) lennének, dehát azok a füvek...:D) Éppen ezért nem járok vonattal,inkább biciklire szállok. Otthon is szeretek bicajozni, főleg a zuglói patakocska mentén, itt is van patak, ráadásul a patak melletti úton kell menni az egyetemre (legalábbis félútig), úgyhogy egészen nosztalgikus.  Ahogy kijövök a kollégiumból, balra fordulok, elmegyek az első kereszteződésig. Különben egy dzsungel mellett lakom, ez jobbra van. Egy kisebb park igazából, de furcsa hangok jönnek belőle reggel 5 és 9 között, mintha valami mikrofon vagy ébresztő szólna, vagy mintha dinók laknának a közelben, és azokat akarják elijeszteni, nem tudom, de engem is eléggé megijeszt, bár lehet, hogy dinó vagyok. A fák mellett nem tudom eldönteni, hogy milyen növények nőnek (bambuszra hasonlitanak, de nem azok), és  az egyetlen "bejáratnak" látszódó rés melletti táblára "Tilos a belépés" van irva. Először persze furcsának és értelmetlennek találtam, hogy miért van Japánban az kiirva egy táblára, hogy "Tilos a belépés", de aztán rájöttem, hogy a magyarban kevesebb jelet használunk, mint amennyi a táblán volt, úgyhogy kilogikáztam, hogy OH, akkor ez japánul van irva.

Enivéj

Egy szép zöldövezetben lakom, az iménti Senki Földje, pontosabban a Senki Erdeje tényleg a koli mellett van. Ráadásul fal nincs a koli ezen  részen, a telek jobb oldalán, úgyhogy rögvest a kertbe nyilik ez a zöldség. Slusszpoén, hogy a Boss Torony (ahol én lakom ugyebár) közvetlenül a zöldség mellett áll, a szobám pedig elég közel van a fákhoz. Annyira közel, hogy közelebb csak egy szoba van, a főnök  szobája, akiről már szóltam, ő ugyanis a szomszédom.  Mégslusszabb poén, hogy márciusban tervez elmenni csereprogrammal Európába, tehát addig meg kell tanitania elbánnom az esetleges fenevadakkal.

Tehát balra fordulok, mikor kilépek a koli kapuján. Pár méterrel arrébb, jobbra, van egy kis leágazás az útról, ott kell végigmenni, el, egészen a folyóig (patakig). A folyó (patak) két oldalán sétáló-és bicikliút. Ezen a vonalok megyek 4 kilométert, pont az út felét. Majd balra fordulok, s egy 2x2 sávos belvárosi autóút mentén megyek újabb 4 kilométert. Az út során MINDIG elvarázsol egy pékségből jövő illatözön, a konyha ablaka ugyanis pont az utcára néz, igy aki előtte elmegy, érezheti az illatot. Talán ez a legjobb reklám, hiszen annyira de egyszerűen annyira jó illatfelhő van körülötte, hogy sirógörcsöt kaptam, valahányszor elmentem mellette, és nem mentem be . Na gondoltam, ma véget vetek a szenvedéseimnek, és bementem a cukrászdába hazafele jövet (tehát odafele menet még egy kicsit kinoztam magamat). Különben minden úton fel van festve biciklisáv, ahol nincs, ott a járdán jelöli folytonos fehér csik a sávot, ahol a biciklisek haladhatnak (persze nem a SÁVON kell egyensúlyozni, hanem a sávon belül kell menni). A közlekedés egyáltalán nem kaotikus, habár a gyalogosok simán átmennek a piroson, ha nem jön semmi, az autók soha nem szegik meg az otthon is simert szabályokat (legalábbis én még nem láttam, hogy valaki szabálytalankodott volna).

A biciklit AKÁRHOL  ott lehet hagyni, ahol hagyta az ember, ott marad. Mármint nem az "ember", hanem a bicikli. És a biciklinek nem bizonyos alkatrészei, hanem egyben, egészben, úgy, ahogy ott hagytuk előtte, semmi lakat, semmi lánc nem szükséges. A boltok, éttermek, posta, stb. előtt egész nap ott sorakozik több tiz bicikli, amit egyedül a tulajdonos mozdit el.

Az egyetemen ugyanez a helyzet, csak több száz biciklivel. Ha korán érkezem, mindig van hely, ahogy azonban megtelitődik a suli diákokkal, olyan biciklihadsereg áll sorfalat, hogy szinte félelmetes végigmenni mellette. (és persze helyet is nehezebben találni).  Emberfeletti ügyesség kell ahhoz is, hogy MEGTALÁLJAM a bicajt, mikor hazajövök. Általában úgy oldom meg, hogy (amig még van hely), keresek egy nagyon-nagyon feltűnő szinű biciklit, mondjuk valami élénk rózsaszint, és mellé állitom az enyémet, igy csak a rozsaszint kell keresni délután. Csábitó persze, hogy inlább arra pattanjak föl, de maradok hűségesen a szürkénél. Legalábbis eddig még nem tört elő belőlem a megfékezhetetlen rózsaszinbicikli-tolvaj. 

Hatalmas a kampusz,  rengeteg épülettel, melyből "csak" hármat használnak szellemi oktatásra, a többi sportfoglalkozások, túlélőtáborok és katonai főhadiszállások helye. Van pálya, ahol nyilazni lehet (hagyományos japán ijászkodás, a jakjú helye), pinpong terem, uszoda (amit most nem lehet használni, de azért aranyosak, és mondták, hogy beléphetek az úszó-szakkörbe, mert indul, csak viz nincs most, de azért szakkör van ), van koráslabda-pálya, teniszpálya, focipálya, zeneterem,táncterem, 3 étterem, egy egyetemi szupermarket és papir-iroszer bolt, az egyetemhez tartozó közép-és általános gyakorlóiskola épületei, és persze a már emlitett katonai és légvédelmi intézmények, meg egy poémoncenter.

A 3 fő épólet  (C S és N, érdekes, hogy nem ABC sorrendben vannak, de a "japán ABC" (aiueo????......) szerint sincsenek ezek sorrendben, úgyhogy nem értem, miért ez a jelük), szóval ez a 3 épületa a főhadiszállásunk, egybe vannak épitve, négy szintesek (tehát három emeletesek).

Érdekes, hogy az legfölső szint egyik oldalán a folyosóknál nincs fal. Nem értem, miért. MIntha kilátó lenne. De tényleg nem értem, most akkor hideg lesz télen? (a kérdés apropója nem az, hogy azt gondolom, hogy a tél hőmérsékletét az befolyásolja, hogy van-e FAL egy adott egyetemen vagy sem (hé van fal az egyetemen? van. -Jó, akkor nem lesz hideg tél), arra vagyok kiváncsi, h most akkor fázni fogunk-e a folyosón, vagy mivan, és miért nincs fal???XD) Tehát ahol az  ablaknak kéne lennie, ott nincs semmi, mintha egy erkély lenne a folyosó azon része. U alakban van összeépitve a három épület (azt hiszem), és az U alsó domborulatánál (kezd izgi lenni, mi?...) lévő falrész a harmadikon hiányzik. Tehát... LYUKAS az épület!!! .... nemértem. Mindegy, ez biztos a kultúrsokk része.

Aztán fogtam magam, és hazajöttem. Út közben beugrottam a mennyei cukrászdába, amiről már irtam. Hát csodálatos ize volt, amit vettem!!  (de erről majd később). 

Engedjetek ti is csábitásnak, egy harapást megér minden.

xoxo

UI: az egyetem közelében van egy buddhista szentély, ahol füstölőt lehet égetni az eltávozottaknak. Mikor legközelebb járok arra, elégetek egy szál füstölőt! Igy hátha gyorsabban gyógyul a lélek.      

A Valami hangja

Reggelente egy különös madár hangjára ébredek. Inkább jajveszékelésre, mint csipogásra, de leginkább egy elnyújtott kacsahápogásra hasonlit a hang. Azt hiszem, fehér és hosszú nyakú madár, a szálláshoz közeli patakban legalábbis ilyeneket láttam a múltkor, úgyhogy gondolom, ők adják ki a hangot.

Tegnap(hétfő) voltam KARAOKÉzni. Az utcán minden intézményt, boltot, bárt, szórakozóhelyet nagy, szines táblákkal hirdetnek, ezért minden utca egész évben úgy néz ki, mintha valamilyen ünnep vagy karnevál lenne. Persze a Karaoke-bárt is egy ilyen plakát reklámozta. Ez ilyen vegyes épület (itt minden épület vegyes épület), tehát  minden szinten sok-sok más és más funkciójú intézmény üzemel. A karaoke-bár a második emeleten volt, mellette egy kocsma, mellette pedig egy mangabolt. Gondolom, a többi emeleten is ilyen szines a felhozatal.

Beültünk, úgy 20-an voltunk, épphogy elfértünk a legnagyobb teremben, de elfértünk. Hosszanti asztal, körülötte fincsi puha puffos hosszanti fotelek, az asztal végében pedig a TV, ahol ment a zene. Természetesen az árban benne volt egy pohár ital is. Két kis vezeték nélküli "távirányitónk" volt, NintendoDS-re hasonlitottak. EZeken lehetett kiválasztani, milyen zenét szeretnénk hallgatni, majd a készüléket a TV alatti videolejátszó-szerűség  felé kellett tartani, megnyomni a "küldés" gombot, és a gépbe igy be lett programozva, mi lesz a következő dal. 2 mikrofon volt kitéve, de persze mindenki énekelt, ha tudta a szöveget. Csak hogy megmutassam, mennyire királyul éneklek, direkt egy olyan dalt választottam, amit senki nem ismert. (ezt (LINK!!))

Najo, nem igy volt teljesen. Nem vagyok teljesen otthon a japán popzenében, van 1-2 együttes és előadó, akit nagyonnagyon szeretek, de rajtuk kivül alig ismerek valakit, ezért amikor éppen Shakirát vagy Linkin parkot énekeltünk, persze én is énekeltem, de mikor japán számok mentek, általában csak bugyuta fejjel tapsoltam, vagy ilyesmi :D 

2 és fél órát karaokéztunk igy együtt, aztán visszajöttünk a koliba. Beszéltünk egy lánnyal, akinek nagy büszkén mondtuk, hogy 2.5 órán át énekeltünk, mire megkérdezte teljesen meglepetten, hogy: Csak???!. Merthogy általában 5-6 órás karaokepartykat tartanak. Nekem ez egyelőre túl hardcorenak tűnik, de ki tudja, mi lesz velem pár hónap múlva.

Hazajövet vettünk kaját meg innivalót, beültünk a koli legnagyobb helyiségébe, és ettünk-ittunk-játszottunk-stb.

Holnap, október 17-én kezdődik csak az egyetem. Szerencsére a legtöbb tantárgyamból az 1. csoportba jutottam be (az 5. a leggyengébb), úgyhogy ez kezdetnek nem rossz.

Egyelőre ennyi. 

xo 

"A tasak" - avagy újabb érdekességek az emberi testről

Szóval úgy kezdődött az egész, hogy kaptunk egy tasakot. Elképzeltem, hogy nem tudom, mi van ráirva, bár be kell valljam, nem voltam teljesen biztos benne, valóban jól olvastam-e, ami rajta van. Később biztos lettem benne, hogy igen (ha nem, nagyon de nagyon nagy bajban vagyok), de azt hiszem, jól olvastam.

Tehát történt ugyanis egyszer, pár nappal ezelőtt, hogy mint már mondtam volt, és ezeddigi irományomban egyetlen konkrétumként emlitettem vala (.....kezdek magamnak is sok lenni ), hogy kaptunk egy tasakot. Az egyetemtől. Nem igazán néztem meg, hogy mi áll a tasakon,csak betettem a táskámba, gondoltam, majd itthon megnézem.

Amúgy megjegyzendő, hogy általában igy élem túl, és igy éli túl mindenki más is az első (remélem, csak az első) egyetemi napokat. (Habár jobban belegondolva tanulmányaim alatt regetegszer követtem ezt a most következő példát, úgyhogy ez nem a japánban lévő ösztöndijas- és cserediákok  spanyolviasza. (merez japán tebuta)

Szoval: A túlélési technika abban rejlik, hogy bólogatni kell az iskolában, bármilyen lapot, füzetet, kérvényt, stb-t kap az ember. Aztán olyan gyorsan hazamenni, amennyire megijedtünk attól, hogy tulajdonképpen nem értettük, hogy mibe egyeztünk bele, majd itthon, csendben, az asztal mellett ülve, nyugodt környezetben elővesszük a dokumentumot, és átnyálazzuk és  megértjük, és jön az "Ahhhaaaaaaaa!!!!" érzés, hogy tulajdonképpen mit is kell csinálni.

(persze nem igy csináljuk, figyelünk mi mindig, ez csak amolyan fanservice volt)

A lényeg: a tasakom a táskámban. ... (khm...) Ithhon, mikor hazaértem, nyugodt krülmények között előveszem, amit a tasakocskám rejteget. És meglepődöm, hogy mit is kell vele csinálni.

Már sokkal világosabb, ugye?

Az egyetemen ugyanis minden külföldinek át kell esnie orvosi vizsgálaton (de nem fájt, próbáltam nem nagyot esni.)

Ennek egyik része ez a bizonyos tasakocska, ami vizeletvizsgálatra szolgál. Habár kicsit gyerekesnek tűnhet huszonéves fejjel azon röhögcsélni, hogy orvosi céllal bele kell pisilni valamibe, de ha gyerekes-ha nem, rohadt vicces, főleg beszélni róla. Az is vicces (lenne), ha NEM azt jelentenék a jelek, amik a tasakon szerepeltek, amire én gondoltam (ugyanis godnotlam, vagyok annyira pro, hogy  áh, nekem nem kell ehhez szótár), mert ha mást kellett volna a  tasakkal csinálni, mint amit én tettem vele (bele), akkor azt hiszem, elég nagy bajban vagyok (mint már mondtam).

A tasakban volt egy műanyag dobozka. Rettentő vicces, mikor mindenki a maga ügyetlen nyelvtudásával (mert habár beképzelt (és jóképű) vagyok, be kell valljam, hogy ha élesben kell beszélgetni, köbö az "omlet dü fromázs" az egyetlen összeálló mondat idegen nyelven (és pont nem a jón)). (de azért már  javul a helyzet), tehát godnolom már senki nem emlékszik a mondat elejére, úgyhogy előlről kezdem:

Rettentő viccesl, mikor mindenki a maga kesze-kusza és ügyetlen nyelvtudásával megpróbálja megkérdezni a másiktól, hogy akkor ez most mi?, meg persze az is eléggé oldott hangulatot teremt, mikor ugyanezzel a nyelvtudással megpróbáljuk ELMAGYARÁZNI, hogy mit is kell csinálni. Kezdve onnantól példálul, mikor el kell magyarázni azt, hogy "pisi'. Általában is vicces, mikor az idegen nyelven beszélés átcsap a "mutogatást húztam activityben"-be, de mikor a vizeletvizsgálatot kell elmutogatni, és NEM activityben, hanem valaki másnak, na AZ tényleg röhejes :D

Hogy fokozzák a hangulatot, másnap az egyetemen (ez volt a csütörtök), egy naaagy, közös előadásban el is magyarázták (mármint az iskola főorvosa), hogy mit kell vele csinálni. Najo, erről ennyit.

Ha már egészség:

Japánban rettentő nagy gondot forditanak az egészégre. És egészség alatt nem csak testi, hanem lelki egészséget is értek. Legalábbis számomra egy hét után ez derült ki. Egyrész minden ételre feltűnően nagy jelzéssel rá van irva, hány kalóriát tartalmaz, sőt, ha csomagban valami, egy szemre, szeletre, stb. megmondja a kalórját, összetevők emnnyiségét, stb. 

Folyamatosan látni "Maszkos embereket". (link!)

Ezt nem azért veszik föl, hogy védekezzenek, mondjuk a szmog, vagy infUELENCIA (egy nénitől hallottam 4-es6-oson), vagy ilyenek ellen, ráadásul nem divatból hordják, hanem hogy ha ők maguk betegek, akkor amit kiköhögnek, kilélegeznek, stb., ne teritse be szépen egyenletesen a körülöttük lévők arcát, igy nem fognak megfertőződni.

A suli kezdetén kiosztottak sok-sok (úgy kell érteni,hogy sok-sok-sok-sok-sok-n+1-sok) ismertetőt,  füzetet, papirt, stb. Szinte mind az egészségről szólt 

Egy füzet a méhnyakrák megelőzéséről, egy a TBC-ről, egy az AIDS-ről, egy az  iskolabiztositásról, egy a biztonságos kerékpáros közlekedésről, egy a katasztrófa esetén szükséges tennivalókról, egy az iskolában működő pszichológiai ellátásról, stb., stb., fel sem tudom sorolni mindet.

A Harajuku főutcája ki van plakátolva végig a méhnyakrákra figyelmeztető plakátokkal, ahol előfordulhat bármilyen baleset, a legkisebb is, van figyelmeztető tábla.

És a várva várt érdekesség az emberi testről:

Az elmúlt egy hétben biztos voltam benne, hogy fogytam valamicskét,mert gyakran érzem éhesnek magam. Egyszer már megállapitottam, hogy valószinűleg azért érzek éhséget, mert magamról kell gondoskodnom most, nincs,  csurig töltve a hűtő, mint otthon, tehát aktivan kell gondolkodom azon, mit is fogok enni legközelebb, illetve miből fogom kifizetni, és mennyi lesz a következő ételadagom . Nem, mintha pénzszűkében lennék, az ösztöndij elég, de akkor is, van egyfajta pszichológiai vetülete annak, hogy az ember önfenntartó. Huuu de mély gondolat

A másik: otthon általában annyit-addig eszem, amig TELJESEN meg nem töltöm a pocim. Az itteni ételek jóval kevésbé zsirosak, kevesebb olajat használnak (persze van, ami zsiros, nyilván, de nem jellemző), és általában a lényeg: az ételek NEM "nehezek". Tulajdonképpen amikor úgy érzem, éhes vagyok, az nem az étel, hanem a nehezebb, zsirosabb, olajosabb étel hiányából fakad, amihez eddig azét eléggé hozzá voltam szokva.

A kegyelemdöfést az éhezés-teóriámnak az orvosi vizsgálat adta, amikor is kiderült, hogy két hét alatt nulla darab grammot sikerült lehéheznem magamról.

AMi még emlitésre méltó: Csináltak röntgenvizsgálatot, ezt egyrészt azért érdekes leirni, mert abban a szóban, hogy röntgen, van egy "néma" té (téééé-nyleg!! ...), a másik , amiért izgi, hogy egy teherautó-szerűség volt a "röntgenkocsi" , abba kellett belépni, kicsit félelmetes volt, egy cső, amit bezárnak utánad, van előtted egy ajtó, te meg egy kis szobában ragadsz. Megjelenik egy kis idő után egy egészen orvosnak kinéző bácsi, és mondja, hogy állj ide, akkor odaáll az ember, mélylevegő-oké, és vége. Tehát le se kellett vetkőzni, pedig abból jó sztorik szoktak általában keveredni, amik úgy kezdődnek, hogy "és akkor levetkőztem", de talán majd máskor.

A vizsgálat többi része teljesen OK volt,  olyan, mint otthon, tehát csak gyomortükrözés, retina-mintavétel, stb.
xo

Komment.

Többen mondták, hogy a japán kezelőfelület miatt nem tudtak kommentelni.
Na, hátha:
Bejegyzés alján látni, hogy 0件コメント　Itt is van hogy, 0, erre kell kattintani, majd beirni, amit akarsz. Ha kész, meg kell nyomni, a 公開 krikszkraksz-összetételt, és tármm.
:) A mai nap nagyon érdekes lesz, gondoltam, szólok előre.
xo

Softcore hangok, illatorgia

Tehát éppen állok egy csipogó kereszteződésnél. Tulajdonképpen mindegy is, melyiknél, mert Tokiónak ezen a részén, ahol általában vagyok, a legtöbb  nagyobb kereszteződés csipog vagy beszél. A csipogós fajtát már megszoktam, Pesten is talál olyanokat az ember, feltételezem, a látáskárosodottak könnyebb eligazodása érdekében adja ki a hangot. Na itt sincs ez másképpen, vannak kereszteződések, ahol csipog a valami, ha zöld lesz a lámpa (otthon különben általában egy hosszú, búgó hangot  hallni). Ez eddig oké. Habár egyszer, mikor egy-két japánnal ácsorogtunk a pirosnál, annyira nem akardt hirtelen beszédtéma, hogy megkérdeztem, miért is csipog a dolog. Habár szerintem elég evidens, de mindegy, gondoltam, hátha azt fogja mondani, hogy "Egy kémszervezet tagja vagyok, és ha elmondom, meg kell öljelek", Én meg megkérdezem, hogy "Tééényleg??", de aztán jön az FBI meg Angelina Jolie,  és egy életre szóló barátság meg három oszkárdij kerekedik az egészből, de nem ezt válaszolta.  Meglepő módon NEM azt válaszolta, hogy a vakok részére van, hanem azt, hogy azért jön a hang, mert (tárárárámmm!) zöld a lámpa.
 Ühümm.
NADE
Vannak bizonyos  kereszteződések, amik BESZÉLNEK, és nem is akárhogyan. Egy kedves, bájos  női hang mondja be, hogy "Jahj, elnézést, hogy megzavarlak hihetetlen mély, világmegváltó gondolatfoszlányaid vesézgetése közben, de szeretném tudatni veled, hogy nem fog agyonütni valami, ha most sziveskedsz átkelni itten!", (habár meglehet, hogy mást mond, de ez a lényege). NADE
Mindezt annyira de annyira bájos hangon mondja, hogy össze lehet keverni ezt a hangvételt valami teljesen más hanggal, és úgy hangzik az egész, mint egyfajta felnőtt film kezdete, (igen , pornófilmre gondoltam, (és most legalább van is mire fogni, hogy arra gondoltam)). Tehát a  "Zöldre váltott a lámpa, kérem, fáradjon át" mondat simán úgy hanzik (még annak is, aki beszéli a nyelvet, hát még annak hogy hangzohat, aki nem beszéli), hogy: "Annyira de annyira meleg van ebben a szobában, nem zavarna, ha levenném mindenemet?" Kiváncsi vagyok, van-e hangmenü , és akkor mindenki talál magának számára jólesőt. :DD
Anyway
Tegnap volt sorshúzás. Általában a bicikli itt 10000 yen (ugye, milyen összefüggő volt az előző két mondat?).. A kapcsolat ott van, hogy a sorshúzáson nyerhettünk biciklit. ÉS KI NYERT???
NEM ÉN!!!
---
DE ÉN!!!
Na, most hogy kiszórakoztam magam: tényleg én nyertem. Ketten nyertünk úgy hatvan-hetven diák közül, az egyik én voltam. Be kellett jelenteni az iskolában, hogy van biciklim, és le fogom parkolni, be kellett jelenteni a helyi "bicikli-hivatalban", hogy van biciklim, és ragasztottak rá matricát, meg ki kellett töltenem formanyomtatványt is, és persze be kellett jelenteni a kollégiumban, hogy van biciklim, és le szeretnémn parkolni, és kaptam egy újabb matricát rá. úgyhogy annyira de annyira regisztrálva van itt minden, hogy ha valakinél nincs ott a 100ezer igazolvány, meg papir, amit kitöltetnek mindnekivel, akkor csak előveszi a biciklijét, és simán igazol, legalábbis szerintem. Aztán lehet, hogy nem.
Hazafelé egészen hülyeség lett volna nem biciklivel jönni, ha már egyszer van, úgyhogy ebből már sejthető hogy hazabicajoztam hatodmagammal. 5 kinai cserediákkal egyetemben mentem (az egyetemről jöttem hahahaha), kb 40 percen keresztül.Csillogtattam kicsit a kinai nyelvtudásomat is,néha beszóltam, hogy "Wo pu shö laoshö", ami annyit tesz, "Nem vagyok tanár", de rájöttem, hogy a hatodik-hetedik után ez már nem menő, úgyhogy a kapcsolat tiszavirág életű volt, de legalább már biztosak benne,hogy nem vagyok tanár (vagy abban, hogy egészen hülye vagyok). Egyébként ez ebben a formában nem igaz, hogy megszakadt a kapcsolat, hiszen tudnak japánul ők is, úgyhogy ha velem beszéltek, japánul beszéltek. Ja igen, én nem vált hirtelen szokásommá, hogy random kinaiakhoz csapódjak "hazabiciklizni", lesz-ami-lesz-hátha-szép-helyre-megyünk alapon - ugyanabban a kolégiumban lakunk, ezért jöttünk együtt. Út közben nem volt semmi gond, itt különben balkéz-szabály  van, úgyhogy hiába néz az ember balra , mielőtt lelép, mert jobbról fogják elcsapni. Ha ehhez hozzászoktunk, minden király. Minden út mellett ki van jelölve egy hol szélesebb, hol keskenyebb rész biciklistáknak, úgyhogy ott jöttünk. Persze volt, hogy majdnem belementem valakibe, de ilyen otthon is van.
Illetve ha már hangok:
Október eleje Japánban már bőven Halloween időszak, legalábbis itt nagyon rá vannak pörögve a témára.
Otthon általában nem szoktam "ünnepelni" a Halloweent, mert mindig is idegennek éreztem,. Minden évben csináltam töklámpást, ami mindig tök jól sikertül (haha), kisebb koromban meg még be is csöngettem a szomszédokhoz "csokit vagy életet"-jellegű mondattal, de ilyenkor MINDENKI elképesztően furcsán nézett rám, senki nem halloweenezett körülöttünk, tehát senki nem készült semmilyen "ajándékkal",  mikor pedig már a harmadik ajándéktollat vagy jegyzetfüzetet kaptam, hazamentem. (és ismét gameboy és kakaó)
Vannak hangosbemondók, gondolom, vészhelyzet, atasztrófa idejére, ha azonban nincsi ilyen, csak úgy zenével szórakoztatják a járókalőket. Most éppen kedves gyerekkórus énekeli a This is halloween dalocskát. Mikor először meghallottam, kajánul mosolyogtam, hogy "na úgyis sötétedik, hátha a következő dal ugyanez lesz, csak Marilyn Manson feldolgozásban.(ez egy link, amivel nem azért szenvedtem, hogy ne hallgasd meg)" És akkor jött a remek fordulat. Biztos ismer mindenkinek olyan számot, dalt, pár hangból álló dalocskát, amitől borsódzik a háta. Na tehát. a világ másik felén vagyok, idegen országban, egyedül, sötétedik, mindenki kivül-belül teljesen idegen körülöttem, és elhalkul a kedélyes gyerekkórus a háttérből. Valami furcsa kényelmetlenséget kezdtem érezni, ekkkor azonban még nem tudtam, miért. Lassan-lassan rájöttem, hogy a zene miatt kényelmetlenkedtem, de kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy Ezt  a dallamot adják AZ EGÉSZ VÁROSBAN.
Imádtam a sorozatot, mikor adták a TV-ben, de a főcimdalával ki lehet kergetni a világból, annyira félek tőle. Ráadásul szűk utcák vannak, mint már mondtam, sötétedett, és ismeretlen volt, meg amúgy is, hát kezdett az egész egy horror-cirkusszá válni  hazafele jövet, úgy iparkodtam, ahogy csak tudtam, de hazaértem.
Az utcák elég szűkek, ami -például- ha biciklivel megy az ember, nem túl kényelmes, s ha gyalog megy, akkor se, ha meg kocsival, akkor pláne, de minden második vagy harmadik bolt étterem, és minden lépésnél frissen sült tészta, leves, pogácsa, szójaszósz, stbstb illatorgia-özönben jön az ember. Nem az a nehéz, zsiros étterem szag terjeng, hanem istenifinom, csábitó illatok terjnegnek. Az összes yent kicsábitják a pénztárcámból, úgyhogy (bár nem erősségem), nem engedek a csábitásnak, és féken tartom a vágyakat. Majd meglátjuk, meddig.

xo

Frissen sült blogom tiszteletére, és arra, hogy hűséges olvasoim lesztek!!!

:)))

ALL OF THE LIGHTS

Az utazás

 Mielőtt elindultam a reptérre, tényleg sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért is megy valaki a világ másik felére, ráadásul egy teljes évre. Miért jó az, ha szinte mindent megszűntetünk magunk körül, amit addig valóságnak hittünk, miért jó az, ha egy évre kiszakadunk az ismerős környezetből, vajon miért jó otthagyni mindent, és elmenni, olyan messzire, hogy ha messzebbre mennénk, már visszafele jönnénk? De tényleg, vajon miért akarja bárki is elhagyni a járt utat a járatlanért, otthagyni az addigi ismerős kuckót, szobát vagy városrészt, honnan jön az az indittatás, hogy: "Nekem innen el kell mennem, nem tudom, hova, nem tudom miért, de máshol kell lennem."? Talán a legfontosabb kérdés ez: Menekülök vagy üldözök valamit? Talán mindkettő. Talán egyik sem. Egy biztos: egyetlen találkozást, kezdetet, véget, folyamatot, stb-t nem tudok a véletlennek nyilvánitani életemben. Ha megnézem az emberi kapcsolataimat és úgy általában az események egymásutánját, menthetetlenül sorsszerűséget vélek felfedezni mindenben. Aztán lehet, hogy csak nekem túl élénk a fantáziám, de azért elég vicces, mert élénk képzelőerővel sokkal könnyebb pl. hirtelen meztelennek elképzelni valakit, vagy azt, hogy valakin áthajt egy busz,　　 meg ilyenek :D

Talán pöppet elkanyarodtam a témától.

Ferihegy - reggel 9 óra, vasárnap. Mindent mozdulatom teljesen robotszerű, egyfajta kellemes érzéketlenség lett úrrá rajtam. Tudtam előző éjjel aludni (ami meglepő), mégis valahogy semmi izgalom, semmi félelem vagy szomorúság vagy öröm nem terjedt el bennem. Automatikusan becsomagoltattam faitosan csillogó nylonba a csomagot, egy nem túl kecses mozdulattal feltornáztam a 24 kilós bőröndöt a futószalagra (ami valóban kicsit ironuikus volt, hiszen a talán-sztyuárdesz-hölgyemény enyhén sürgető hanggal parancsolt rám, hogy URAM, kérem tegye föl a futószalagra a bőröndöt, én meg ott szenvedtem vele, mert beakadt a sarka és kicsit lecsúszott, szóval erősebben kellett tartanom, aztán igy néztem ki, aztán végül igy, aztán felkerült a csomag a helyére, a végén pedig a hölgyemény egy bájos mosollyal nyugtázta a teljesitményt, és azt mondta, köszönöm, itt a beszállókártya, viszlát. Úgy értem, ez után a tettem után valami nagyobb LEVEL UP-ot, vagy üdvrivalgást vártam. Mindegy, megveregettem a vállam), aztán búcsúzkodás, végül átsétáltam a biztonsági kapun. ÉS IGEN! Becsipogott. Egy markos úriember végigtapizott, höhö, levette a cipőmet (igen, még mindig a reptéren vagyunk), majd talán megállapitotta, hogy a cipőm miatt vinnyogott be a gép, és elengedett. De tényleg nem értettem, mért csipogott be, mindent kitettem a zsebemből, táskámat is letettem, kihúztam az övemet (igen, még mindig a reptéren vagyuk), még a véremben lévő vasrészecskék is összébb húzták magukat a biztonság kedvéért, de mindhiába. Mindegy, legalább feltűnő volt :))

Szinte rögtön megtaláltam a kaputmat, s beszálltam a gépbe. Ablak melletti ülés. Talán a legfurább érzés az volt, mikor elemelkedtem a földtől, na ekkor tényleg úrrá lett rajtam az a bizonyos "nincs visszaút"-féle pánik, de egy-két pillanaton belül megszűnt. Ha nincs visszaút, az egyet jelent: Előre viszont van út. És nyugtáztam, hogy IGEN, milyen rohadbölcs vagyok még mindig.

Megismertem az út alatt BOB-ot (aki tényleg olyan BADASS, mint amilyen a neve, ugyanis amerikai, tőzsdézik, nyugdijas,kutyája és unokája van), akivel végig elég sokat beszélgettünk. Frankfurtan leszállás, átszállás. Találkoztam egy másik ösztöndijas lánnyal (véletlen egymásba botlottunk, ugyanazzal a járattal mentünk, de nem ugyanoda),vele beszélgettem az út előtt. A 11 órás út előtt. A 11 órás JAPÁNBA tartó út előtt.

Köbö 2 órát vártunk, délután 1-kor indult a gép. Érdekes volt, hogy szinte csak japánokkal töltődik meg a gép, és először éreztem, hogy tényleg, valóban idegen vagyok, és ez látszik is. Kicsit furcsa érzés volt. (Egy hét telt ez azóta, Még mindig kicsit furcsa érzés :D )Az utazás meglehetősen kellemes volt, már amennyire leányálom lehet egy 11 órás vigyázzban ülés. Filmek mentek az előttem lévő kivetitőn, lehetett sorozatot is nézni, meg rádiót hallgatni, meg lehetett vele játszani is (még mindig az előttem lévő kivetitőről van szó). Ha már sikamlós a téma, az út alatt muszáj volt párszor felállnom, mert nem a "NEM ÉRTED, HOGY TROMBÓZISOM VAN???" kifejezés az első, amit használni szerettem volna Japánban. Szóval járkáltam ide-oda néha-néha. Sötétben jöttünk, meg talán időalagútban is, mert a 11 óra nem érződött 11-nek, nekem leaglábbis egyáltalán nem okozott problémát. Elbóbiskoltam egyszer,  azt hiszem, úgy fél órára. 5-6 órán keresztül megpróbáltam egészen alvászszerű állapotot erőszakolni magamra, de elég jól sikerült,mert nem voltam fáradt. Ételt persze adtak, nem tudom mit (mármint nem tudom, hogy RIZST mivel), de finom volt.Leszállás, kicsekkolás, sorbanállás. Elég meleg volt és párás, pár órával a leszállás előtt vonult át egy nagy tájfun Japánon, tehát mi pont kényelmesen, gond nélkül érkeztünk. Nem csapott meg a párás-meleg "müsiácüj" levegő, talán amiatt, mert mégsem nyár, hanem október elseje volt. És igy is 31 fok. Tehát sor. Kiváltottuk rögtön az ittartózkodási igazolványt, meg lepecsételték az útlevelet, nyugtázták, hogy tudok japánul (legalábbis éhen nem halok), és átengedtek.Simán megtaláltam a csomagot. Pontosabban simán megtaláltam valaki más csomagját, ugyanis ugyanis két ugyanolyan bőrönd kőrözött ott a "kőrzőn", felemeltem az egyiket, nyugtáztam, hogy nem az enyém, majd megint emberfeletti songokuságommal visszaraktam, aztán leemeltem a sajátomat. Slussszpoén, hogy abban a pillanatban, amikor épp kierőlködtem a pici lelkemet a csomagemelgetéstől, jött 2-3 megtermett japán (van ilyen, sőt), és sorban levették az összes bőröndöt, és egymás mellé állitották őket. Nyugtáztam, hogy ilyen az élet. Jöttek értem, a másik cserediák lánnyal elbúcsúztunk. Azért király érzés volt első alkalommal Japánban lenni, rögtön vettem is egy vizet, meg valami nemtudommit egy automatából, ami itt nagyon menő.Jöttek értem az egyetemről, helyiidő szerint 11-kor. (a gép 8-kor szállt le, de 10-ig eltelt mindenfélével az idő).Persze már a váróban megismerkedtem azokkal (legalábbis párójukkal (van ilyen szó??)), akikkel most is és később is a mindennapjaimat tölltöm. Nagyon jó társaság, részletek később.Kijött elénk Keita-szán (ekkor még szánoztam), meg még egy két szán, nagggyon kedvesek voltak, felcuccoltnk egy különbuszra és indulás a koliba. Persze Tokio belvárosán keresztül jöttünk (Igen, tehát a Naritán szálltunk le), út közben láttuk a Sky Tree-t, a Tokyo towert, és különben is. Otthon is néha megcsap az "ál-nosztalgia" -érzés egy-egy patináns utcán sétálva, hogy vajon járt-e ugyanerre például Petőfi, vagy Széchenyi léphetett-e ugyanarra a járókőre, ahol éppen állok, vagy hogy Ady, József Attila is azokon a padon ült-e, amikor irt, és arra gondolok, hogy az összes "nagy" pont ugyanott élt, ahol én, feltehetőleg pont ugyanúgy, mint én, és valahogy mindig úgy érzem, mintha ezek sose mentek volna el, hanem még mindig itt vannak, a levegőben, valahol körülöttünk. Na ugyanilyen érzésem volt itt. Nem tudtam nem arra godnolni, hogy egykor itt járhatott (talán?) Hayashi Razan, esetleg itt alkotott-e Zeami, stb-stb. És persze nap mint nap hihetetlenül ledöbbenek a japánok szorgalmán és életmódján, azon, hogy a Heian kori pompás udvari élet és a mai eszméletlen pörgős, neonfényekkel szikrázó megalopolisz -  ez a két, látszólag homlokegyenest ellentét valójában kiegészitik és feltételezik egymást, és értelmezhetetlen egyik a másik nélkül. Kiszállás a koliban. Vagy 10-en elénk jöttek, hogy felmarkolják a csomagjainkat, és a segitsenek a kolihoz vinni őket. A kapu előtt a házmesternéni köszönötött minket, majd megkérdezte, ki tud angolul is és japánul is. Na nem mintha annyira feltűnési viszketegségem lenne, csak gondoltam, rajtam kivül más is tud mindkét nyelven, felbátorodva azon, hogy lesznek hasonszőrűek, jelentkeztem. Hát egyedül maradtam. Kedves-erélyes hangon megkért hát néni,hogy menjek ki az egész újonnan érkezett társaság, és az itt lakó diákok elé, és ugyan, forditsam már, amit mond.... omg... de persze, nyilván megtettem, sőt, még sikerült is. :PPPP ha eddig nem voltam beképzelt. (különben a java még csak most jön) (mármint most töltöm épp le). Elfoglaltuk a szobát, elég tágas, szép, erkéllyel, a "C-épület" földszintjén.

ÉS akkor a koliról:Biztos mindenki ismeri ezt az animét. LÉnyeg, hogy minden szoba lakója más titkot rejt, és a sorozat alatt minden szoba lakóját megismeri a néző.Na hasonló a helyzet itt is. Új arcok, új épületek, új bútorok, és amúgy is. Éreztem, hogy nem szoktam még meg a helyet, és a hely sem szokott meg engem. Különös kapcsolat, eddig jól boldogulunk.Négy épület. Épületenként 3 szint. 

Alsó szint: fiúk, felsőbb kettő: vajon?

 A-épület: a Security Torony. Itt a bejárat, a porta, ahol szigorú retinavizsgálat, DNS-teszt, ujjlenyomat-vizsgálat van, a legértékesebb berendezések, japánosan felszerelt szoba van, étel- ésitalautomaták sorakoznak.

B-épület: a Sötét Torony. Mert még sose voltam ott, és olyan sötétnek néz ki. Találó.

C-épület: a Boss Torony. Boss, mert itt lakik a főnök, a mellettem lévő szobában, Keita (akit ugye már nem szánozok), és mivel mellettem lakik, ebből talán sejthető (esetlegtalán), hogy én is itt lakom. 

D-épület: az Amerika Torony. Mert itt lakik a legtöbb amerikai diák, sokat vagyok velük is,legalább az angolom is csiszolódik.Tehát megérkeztem, kipakoltam. És akkor eltelt hirtelen 6 nap, bizonyos történéseken és epizódokon kivül nem emékszem pontosan, milyen sorrendben történtek a dolgok.　　　　　 A főbb események:

• Kötöttünk biztositást. Fun volt.

• Nyitottunk banszámlát. Nem értettem semmit, amit a csajszika mondott, mikor kötöttem, de kedvesen bólogattam, és reméltem, hogy nem éppen a szerveimet adom el a sűrű igen-igen-igen közepette. De mindegy, otthon is van, hogy bemegyek valami hivatalba, és rámöntik a "futamidő-garancia-részvényértékpapir-garancia-áfa" stbstb szóhalmaz, én meg inább sikitva elfutnék gameboyozni és kakaót inni. (mondjuk általában ezt szoktam csinálni ügyintézés után, csak nem sikitok. Általában nem.)

• Vettem számitógépet. Kicsit fájt az ára, de jobban fájt, hogy facebook nélkül kellett túlélnem 5-6 napot, úgyhogy kerek a világ, csak nem valami gazdag.

• Kötöttünk biztositást.

• Az egyel efölött lévő pontot már irtam a felsorolás elején.

• Remélem, mindkét pontot megnézted, és azt mondtad, "tényleg".

• Elmentünk az egyetemre. Nagy. Hatalmas. Persze tele Digimonokkal.

• Elmentem  Ikebukuroba és a Shibuyára. Király helyek, mikor megláttam a Mekit, a Starbucks-ot, a BVLGARI, ZARA, CHANEL és Pull and Bear boltokat, már tudtam, hogy jó helyre jöttem :DDD

És persze nincs minden rendőrállomáson Jenny rendőr, és minden rendelőben Joy nővér. Ez egy kicsit lehangolt, de egyefene.
Ja igen, egy fontos zárszó. Itt ugyebár soksoksoksok irásjegyet használnak. (persze sok érzelmük van nekik is, de az irásjel nem összekeverendő az irásjeggyel, tehát nem többezer irásjelet, hanem irásjeGYet használnak, köszi puszi).

Érdekesség no. 1: EMiatt hatalmas a billentyűzet itt, tessék elképzelni, mennyi ideig kell keresnem a klaviatúrán, mire többezer gomb között megtalálom pl. a tusfürdő jelecskéjét.

Érdekesség no. 2: Sajna a soksok jelecske miatt kiszorul egy-egy jel, JELen esetben (mekkora poén) a hosszu i. Az iiiiiiiiii. Úgyhogy sajnálom, ha valakinek szúrja a szemét, de nincs hosszu i betűm, döntse el mindenki maga, hogy taslihülye vagyok-e a helyesirás terén, vagy éppen a technológia fejlődése árnyékának piciny áldozata lettem.
xo

 

... hogy én ki vagyok?

Nem tudom.

Nem tudom pontosan megmondani, ki is vagyok. Persze sejtéseim vannak arra nézve, ki lehetek, az például elég jó támpont, ha belenézek a tükörbe, vagy megnézem a személyi igazolványom. De bármennyire is csábító lenne pusztán ezekre támaszkodni, egyáltalán nem érzem, hogy bármilyen azonosságom lenne pusztán azokkal az adatokkal és kategóriákkal, hogy "barna hajú", "21 éves", "budapesti", "egyetemista". Érdektelen információk halmazának érzem az egészet, s habár mindegyik igaz rám nézve, nem gondolom, hogy ha valaki nem ismer, pusztán ezen adatok birtokában egy kicsit is közelebb kerül hozzám.

Aki így gondolja, hát  így gondolja, én nem gondolom így, s talán ettől szép a világ. Vagy ettől csúnya. Ki tudja.

Mégis, mivel ez az első bejegyzés a blogban, talán illene valamelyest bemutatnom utánozhatatlan, felejthetetlen és rettentő vonzó személyemet.

Nos, szerbusz. Igen, B-vel írom a szervusz szót. Budapesti vagyok, egyetemista, barna hajú... mmm... és  21 éves. 

Most, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz, nyilván már tudod is rólam, hol vagyok, és miről fog szólni ez a blog. Ha nem, ajánlom meglesni a honlap címét, amit éppen nézel. Nem, nem annak a honlapnak a címét, ami egy másik fülön van megnyitva, és nem örülnél, ha bejönnének, mikor épp az van megnyitva, hanem   ENNEK  a lapnak a címét, ahol épp most is vagy. De ha gondolod, rákattinthatsz a linkre, talán meglepetést rejt a dolog.

Szóval igen, Tokióban vagyok. Egy, a Japán Kormány által kiirt ösztöndíj segítségével jutottam ki Japánba (ez volt a reklám helye, s habár nem hiszem, hogy túl nagy bevételre tenne szert a Japán Kormány emiatt a mondat miatt, azért csábító arra gondolni, hogy tettem valamit a közjó érdekében). Erre pedig azért volt lehetőségem, mert 6 évig széttanultam a seggemet is (ez az egyik kedvenc szófordulatom, úgyhogy tessék szépen felfegyverezni a prűdebbik oldalatokat, ha engem olvastok), és szóval tehát ezért nyertem meg ezt az izét.

Nos, magamról mindent elmondtam, amit a témához kapcsolódik, talán azt még nem, hogy nagyon aranyos vagyok, és persze rettentő jól nézek ki, lehet, ez is közrejátszott abban, hogy sikerült elviselhető szintre feltornázni a japán tudásomat. 

Úgyhogy csak szorgalmasan az olvasással, részletek a következő bejegyzésben.