Lights are calling, killing the nights

De miért Tokyo Light Rays?

- Azért, mert itt nincsenek csillagok. 

Tokyo egy megalopolisz, rengeteg emberrel, tömeggel, hadseregnyi szmokingos iroda-katonával, reggel-délben -este. Felesleges közhely most, hogy "az élet sosem áll itt meg".

(Aki csak a számoknak hisz, tessék, itt egy link: http://en.wikipedia.org/wiki/World's_largest_cities  

Az utolsó sort ajánlom :P)

És hogym miért nem látható egy csillag se? Amint besőtétedik, kigyúlnak a fények. Az összes. Az épületeket mintha neonfénnyel mázolták volna be, mintha valami kandirozott almaburok lenne az összes felhőkarcolón, amik különböző fényekkel csalogatják az átlagembert, hogy pihenje ki a nappali gondokat. 

Azt mondják, az ember génállománya 40%-ban azonos a musilncáéval. (ezt az állatot úgy hivják, hogy MUSLINCA és nem muslica, és a vakondot is úgy hivják, hogy vakond, nem hogy VAKONDOK, mert a vakondok az a soksoksok vakond, bár ez egyáltalán nem lényeges)

Az viszont sokkal témábavágóbb, hogy  én 100%-ban éreztem körülbelül azonosságot szombat esete valami szálló kis dögöcskével, meret azok szoktak  mindig eszeveszetten (mintha lenne eszük) beiszkolni a  szobámba, mikor látják, hogy felkapcsolom a villanyt. Mi is szinte eszeveszettül menekültünk a békés városi magány elől a szombati klubok ragyogó dzsungelébe.

Érdekes tapasztalat a világ egyik, (ha nem a (akkor bé XD) ) legnyagyobb városában lenni. Eleinte félelmetes. Nem teljesen halálfélelem, nem teljesen pánikroham, de valami fojtogató és nehézkes. Aztán eltelik pár nap, és tessék: A kiálló szög be van verve! (tehát - BE!!... még véletlen se.)

Ez azt jelenti, hogy akármennyire is kiáll nekünk zöldfülű külföldieknek a bármilyen szögünk, egyszerűen hozzászokunk az itteni léthez. Először sodródtunk az árral, mármint az embertömeggel, mostmár mi sodrunk el tapasztalatlanokat, mert ismerjük, hogyan kell eggyé válni az árral. Persze tagjai valószinüleg sosem lehetünk ennek az egésznek, ami itt hömpöllyög, és embertömegnekálcázza magát, de nem ez a cél.

A vonaton például fel sem tudja az agy fogni, milyen város suhan épp el mellette (ja mert hogy Tokió több kisebb városból áll, (ez még igy nem teljesen pontos, mert közigazgatási egységek vannak, úgy mint 23 kerület alkotja a belvárost, 26 nagyváros kapcsolódik nyugatról a belvároshoz,  5 kisváros és  8 "falu" is van, de ezek  már részletkérdések, és különben     sem földrajzórát akarok tartani, hanem felejthetetlen személyiségemet akarom vonzóbbá tenni, ha nem megy, még mindig itt van Tokió, akibe beleszerethetsz.)

Anyway

A vonaton kezdetben minden egyes alkalommal frászt kaptam, amikor elszáguldott mellettünk egy másik vonat. Valami olyan hihetetlen éles, csikorgó hangja van csak annak, hogy a két tömb között megragad, vagy fogalmamsincs micsinál a levegő, hogy mindig kb szivrohamot kaptam, mikor elszáguldott mellettünk egy másik szerelvény. Nem gondoltam, hogy hozzá lehet szokni. Tévedtem. Teljesen megszoktam.

Tehát szombat este van. Leszálltunk a vonatról, az ég persze fekete volt, ha felnéztünk, de az utcák világitottak, egyáltalán nem érezni, hogy este van, az időérzék teljsen elveszik és/vagy felborul ilyenkor. 

Beléptünk a szórakozóhelyre.

És akkor a tapasztalatok:

Mint már irtam, egy sokat hangoztatott mondás a japánokkal kapcsolatban: a kiálló szöget be kell verni. Otthon persze félelmetesnek találtam ezt a mondást, és igen, megtapasztalva is az, de máshogy, mint gondolná (szerintem) az ember.

A szőkére és rózsaszinre festett hajú emberek között, az agyonpirszingelt arcú fiatalok mellett, a kifejezetten a szabványostól eltérő, más mintákat imádó városban valahogy értelmezhetetlen, hogyan lehet igaz ez a mondás, hiszen itt MINDENKI "egyéniség", nincs is trend, amihez alkalmazkodni tudna az ember, itt az áll be a sorba, aki valamilyen szinten, akár az extrémig elmenve, más, mint az "átlagember". 

Mostmár persze világosabb az egész. Addig lehet extrém életet folytatni itt, amig egyetemista az ember, ezek a legszabadabb évei. Ez tulajdonképpen otthon igy ugyanigy van, de távolról sem tartja annyira közel a dolgozóit egy otthoni vállalat, mint itt Japánban. Ha valaki elkezd egy cégnél dolgozni, (remélhetőleg) sosem fogják onnan elbocsátani (legalábbis ezt még ideig-óráig talán megengedi még a gazdaság), cserébe viszont a lelküket is eladják a munkahelynek. A középiskolában is kb. ugyanilyen a helyzet - mindenhol egyenruha, mindenhol iskolajelszavak és iskolahimnusz, ilyen felvonulás, olyan ünnep, stb. stb. Egyetemen az ember szabad lesz, és ha szerencsés, 6 évig végre önmaga lehet mindenki.

Nem mintha a középiskolai oktatás csorbitaná a személyiséget, de akkor is sokkal jobban meg van kötve a gyerek keze, ha önkifejezésről, egyéniségről van szó. Persze a nyugati gondolkodás folyamatos beáramlása , az egéniséget középpontba helyező világnézet és a hagyományos kollektivista társadalomfelfogás ütik egymást, ez komoly problémák és választások elé helyezi  a japánokat. Nem éli meg ezt mindenki nehezen, de a nyugati filozófia nagy csáberővel bir, és beszéltem olyan japánnal, aki azt mondta, komoly gondot okoz neki, mit válasszon - az otthoni örökséget vigye tovább, vagy inább önmegvalósitson. Ez otthon is nehéz, itt azonban az "otthoni" örökség nem "csak" a családból, hanem az egész 130 milliós japán társadalmi elvárás súlyából áll. 

Ez , azt hiszem, minden napos súlyt nyom a japán fiatalokra, a tokióiakra legalábbis biztosan. Ha nem is teherként élik meg az egészet, valahol biztos van egy éles váltás aa társadalmilag elfogadott életforma, és a személyiség hangjára hallgató életforma között. Egyik ilyen éles váltás például a szórakozóhelyeken történik., ahol amint emlitettem volt, én is voltam szombaton. Persze otthon is elengedi magát az ember, ha bulizni megy,  otthon azonban "csak" elengedjük magunkat,  és bulizunk egy hatalmasat. (Én a magam részéről mondjuk hatalmas bulinak tartok egy kis társaságos csipszes-filmezős  péntek estétis, alényeg, hogy kivel van az ember).

Itt azonban partyzni menni egyben azt is jelenti, hogy  kicsit ki lehet szakadni az egész társadalmi elvárásoktól átszőtt mindennapokból, ezt a változást pedig nagyon érdekes nézni, ez a fajta saját maguk- és a társadalom elleni lázadás nagyon érdekes. 

Még érdekesebb, milyen kapcsolatokat próbálnak kialakitani a szórakozóhelyeken. 

Japán, a visszafogottságról és előzékenységről, kifinomultságról hires kultúra. A legérdekesebb, hogy PONT UGYANEZ látszódik a diszkókban is. Pogóznak, nyomulnak, isznak, cigiznek, üvöltenek - mégsem érzi az ember, hogy bármi is "durva" lenne. Szinte nemes és kecses az a finomság, amivel többszáz ember lökdösi itt egymást, vagy bepróbálkozik a másiknál. Egy percig nem éreztem azt, hogy akárki is bunkó lenne, ha otthon elmegyek egy szórakozóhelyre, azért bátorságot kell gyűjtenem ahhoz, hogy lenyeljem a tahók pofátlanságát. Itt semmi  sértés, semmi durvaság, mindent valahogy olyan finoman és meggondoltan csinálnak. Igen, még a pogózást is. Azon meg még inkább meglepődtem, hogy habára japán népről kifejezetten azt mondják, nem szeretik a testi kontaktusokat, a klubokban kb, mindenki megölel mindenkit, aki csak egy kicsit is szipmatikus neki, vagy leaglább átkarolja, hogy ugráljanak egy pár tiz percet együtt, stb-stb. Olyan meglepő egyszerűséggel és finomsággal próbálkoznak be a másiknál, hogy hihetetlen. Ennyire figyelmes és közvetlen bepróbálkozással sosem találkoztam, mint itt, nagyon komolyan meglepődtem.

22:30-kor érkeztünk meg a helyre, és az első vonattal, 4:15-kor jöttünk haza. Addig ugrálás. Kegyetlen mixeket játszottak, eszméletlen világitás volt, nagyon drága italokkal. Három szintes épület, mindhárom szinten más-más zene,füstgép egyfolytában megy. Érdekes, hogy az itteni füstnek más az illata, mint otthon. Ottthon néha a dizskófstnek van kicsit fojtgató, savanyú szaga, ennek itt nem volt, nem tudom, mi lehet a különbség.

Az emberek hihetetlenül adnak magukra, mindenki eszméletlenül jól néz ki.Különben ezen a szrakozóhelyen volt dresscode, nevezetesen: férfiak nem vehetnek föl egyberészes női ruhát. Ezen kicsit meglepődtem, de mindegy, majd akkor legközelebb felveszem, nyilván abban akartam menni. (Meg persze az is a dresscoderésze volt, hogy amúgy is eseméynek megfelelő legyen az öltözék. csak ezen az előbbi kitételen lepődtem meg).  Majd irok később a divatról is,  ha még többet látok mindenből, de elöljáróban annyit, hogy rettentően törődnek magukkal, és eszméletlenjól néz ki mindenki. Buliztunk tehát vagy 6 órán keresztül, aztán elengedett minket a részegitő neonfény, ahogy mindenki mást is, és valami levert hadseregként vonultunk az  utcán az állomás felé. Hajnali negyed öt - a belvárosi éttermek szinte dugig vannak, Minden nyitva van, zajlik az élet az utcán, Talán nem annyira nagy hévvel, mint délután, de megy. Csoportok jönnek-mennek, dobozokat pakolgatnak, jelentős forgalom van. Ki éppen kezdi, ki éppen befejezi azt, amiért itt van, de hogy mindketten pihenjenek - olyan itt nincs. Tokió sosem pihen. 

 Hazafele persze alig hallottunk valamit, hajnalban szeltük át a várost, visszabattyogtunk a gyenge hajnali derengésben a kollégiumba.

És ekkor érdekes dolog történt.

Eddig szinte az  összes sztereotipiát megcáfolta Tokió. És itt volt az ideje a következő sztereotipipa-rombolásnak.

Miközben hazafele ballagtam, felnéztem a Holdra, gyönyörű ezüstös volt, a távolban már narancssárga volt az ég alja. A Hold egy-egy oldalán pedig egy-egy csillag ragyogott, egyik kisebb, a másik kicsit nagyobb, de ott voltak.

Tehát mindenki: De igen! Tokióból is látszanak a csillagok!    

xoxo

Csak egy quickie

Szóval megpróbálom cimszavakban leirni, mi van velem, mert nincs se időm, se erőm irni blogot, pedig tényleg szeretném megosztani veletek, mi történik velem! 

Szóval megpróbálom számba venni (fujj, mikre nem gondolsz, remélem, egy pillanatra sem gondoltad, hogy nem direkt volt a magas labda)

szóval megpróbálom számba venni az elmúlt napok eseményeit.

Iskola: Elkezdődött, a nyelvem lóg, sokat kell tanulni! 

Party: elmentünk halloween-partyba, azt hiszem, nem teljsen ismertem eddig a "Whiskey" nevű  hihetetlen alantas dolgot, nem mintha történt volta bármi áutréjdzsösz, csak hazafele menet picit én is ferdébb szemmel néztem az útra.

Én:: Jól  vagyok, köszönöm, testileg legalábbis 100%-osan megvagyok. Lelkileg is, csak persze vannak itt is nehéz dolgok, nehéz döntések,  szavak, melyek nehezen jönnek , és szavak, melyek nehezen maradnak.

De azért igyekszem, még ha tudom, hogy el is fogok esni, én MINDIG fel tudok állni. (jaj, már megint egy -.-)

Tulajdonképpen ezek a jó dolok.

Itt sem tökéletes mindenki, sőt, a világ ezen felén pont ugyanolyan emberek laknak, mint otthon, néha kellemes, néha nehézkes minden.

Mindenki nagyon hiányzik. Hiába nagyon kedves mindenki, egy teljesen új környezethez 1 szál hónap alatt nem lehet még hozzászokni. De mondjuk hozzá lehet szokni, mondjuk, mindenki megtalálja lassacskán a maga helyét- akkor is még csak 1 hónapja vagyunk együtt. Ez egyrészt alapból kevés idő,másrészt a nagyobb "baj" itt van: egy hónapja vagyunk együtt egyedül.

Hiszen nincs szülő, nincs szerelem és nincs jóbarát-jóbarátnő, aki várna, átölelne és megvigasztalna, ha baj van.

Talán ez a legnehezebb mindenkinek. Ez nem honvágy, nem is kultúrsokk, egyszerűen csak fáj még a kiszakadás a kuckóból.  De lassan-lassan belejön mindenki.

Vettem MP3-lejátszót, a zene lételemem, úgyhogy muszáj volt vennem egy olcsóbb kis cuccot. Piros, kék kijelzővel, nagyon fasza.

Még mindig biciklivel járok, oda-vissza kb. 100 perc., alatta persze végig megy a zene . Ennek egy hátránya, egy igen nagy hátránya van: kicsit kezdem megutálni a Gossip együttest, amit egyébként nagyon szeretek Azt hiszem, az MP3 lejátszóm is nagyon szereti, mindig egy-egy gossip számot akar velem hallgattatni.   Például ezt.  (ez egy link, ahogy megszokhattad)

Szóval ennyi van egyelőre.

JA IGEN: 

végre láttam csótányt !!!!! Még SOSE láttam életemben csótányt, úgyhogy nagyon itt volt az ideje. És akkor  az egyik kedvenc videóm: katt!:P  Körülbelül igy éreztem magam, de persze próbáltam borzasztó szilaj arccal szembenézni az állattal. A legjobb az volt, hogy ez egy tanteremben történt, egyszer csak előbukkant VALAHONNAN ( én meg vagyok róla győződve, hogy teleportált, mert a SEMMIBŐl jött), és csak úgy eltűnt a lábak között. Mármint a talpaink között, na, érted. És futkosott, és volt, hogy valakinek felmászott a lábára, aztán leszaladt, stb., stb. A tanár közben halálnyugodtan magyarázott tovább. Mikor látta, hogy felbolydulás van, mondtuk neki, hogy BAZZEG CSÓTÁNY ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, erre : Óh, jaj, csótány? Tehát.... És a tehát után japánul folytatta, de persze egy kis magyar szünet a legmagasabb nindzsáknak is kijár.

Aztán majd szórakozhatunk igy együtt kicsittöbbet is, de nem ma, mert túl rövid az éjjel ahhoz, hogy ne kezdjek most el tanulni.

Ja és üzenem Pestre, hogy itt 7 ágra süt a Japp. izé. Napp.

xo

Főhadiszállás

Most meg olyan, mint amikor csitul a tenger vize egy vihar után, vagy mikor elcsendesedik a Balaton felszine, mert elvonul a vihar, olyan váratlanul, ahogy érkezett. Még hullámzik a hajó, még lehet érezni, hogy föl-földobja az embert az hatalmas és behatárolhatatlan valami, amin úszik a csónak; de lassacskán abbamarad a hullámzás, és tükörsima lesz a felszin - s azt hiheti a gyanútlan hajós, hogy ő uralja a hajót.

Nos valahogy igy érzem magam mostanság. Elkezdődött az iskola. Hétköznapok. Még bennem van az egész utazás, habár már 20 napja volt. Most  kezdek hozzászokni az itteni léthet, most kezdtem szilárd talajt érezni a lábam alatt.

Biciklivel jrok iskolába.A hely, ahol lakom, Tokió külvárosa, alvóváros, mindenki csak hazajár, reggel pedig kirajzik otthonról az egész itteni embertömeg a belváros felé. Többszáz ember próbálja bepréselni magát és a másik százat a vonatokba, van, hogy a peronon fehér kesztyűs, egyenruhás emberek odaállnak az ajtókhoz, és elkezdik befele nyomni az utasokat, hogy beférjenek. Ilyenkor az egész vonat egy darab élő hústömbre hasonlit, ez tényleg egy élő konzervdoboz,egyre csak préselődik kisebbre és kisebbre mindenki teste, végül bezáródnak az ejtók, és elindul ez a többszáz kiló hústömb a város felé. (tényleg vannak fehér kesztyűs peronőrök, ahogy ---ez--- a link is mutatja.) És igen érdekes érzés, amikor annyira hozzápréselődik az ember a körültte álló 10 emberhez, hogy szinte levegőt sem tud venni. És valahogy ilyenkor egyáltalán nem esik jól, hogy ez már igy ruhában is olyan, mint egy gruppen, mert azért fűvel-fával mégsem... (ha csak fák (haha érted, fák) lennének, dehát azok a füvek...:D) Éppen ezért nem járok vonattal,inkább biciklire szállok. Otthon is szeretek bicajozni, főleg a zuglói patakocska mentén, itt is van patak, ráadásul a patak melletti úton kell menni az egyetemre (legalábbis félútig), úgyhogy egészen nosztalgikus.  Ahogy kijövök a kollégiumból, balra fordulok, elmegyek az első kereszteződésig. Különben egy dzsungel mellett lakom, ez jobbra van. Egy kisebb park igazából, de furcsa hangok jönnek belőle reggel 5 és 9 között, mintha valami mikrofon vagy ébresztő szólna, vagy mintha dinók laknának a közelben, és azokat akarják elijeszteni, nem tudom, de engem is eléggé megijeszt, bár lehet, hogy dinó vagyok. A fák mellett nem tudom eldönteni, hogy milyen növények nőnek (bambuszra hasonlitanak, de nem azok), és  az egyetlen "bejáratnak" látszódó rés melletti táblára "Tilos a belépés" van irva. Először persze furcsának és értelmetlennek találtam, hogy miért van Japánban az kiirva egy táblára, hogy "Tilos a belépés", de aztán rájöttem, hogy a magyarban kevesebb jelet használunk, mint amennyi a táblán volt, úgyhogy kilogikáztam, hogy OH, akkor ez japánul van irva.

Enivéj

Egy szép zöldövezetben lakom, az iménti Senki Földje, pontosabban a Senki Erdeje tényleg a koli mellett van. Ráadásul fal nincs a koli ezen  részen, a telek jobb oldalán, úgyhogy rögvest a kertbe nyilik ez a zöldség. Slusszpoén, hogy a Boss Torony (ahol én lakom ugyebár) közvetlenül a zöldség mellett áll, a szobám pedig elég közel van a fákhoz. Annyira közel, hogy közelebb csak egy szoba van, a főnök  szobája, akiről már szóltam, ő ugyanis a szomszédom.  Mégslusszabb poén, hogy márciusban tervez elmenni csereprogrammal Európába, tehát addig meg kell tanitania elbánnom az esetleges fenevadakkal.

Tehát balra fordulok, mikor kilépek a koli kapuján. Pár méterrel arrébb, jobbra, van egy kis leágazás az útról, ott kell végigmenni, el, egészen a folyóig (patakig). A folyó (patak) két oldalán sétáló-és bicikliút. Ezen a vonalok megyek 4 kilométert, pont az út felét. Majd balra fordulok, s egy 2x2 sávos belvárosi autóút mentén megyek újabb 4 kilométert. Az út során MINDIG elvarázsol egy pékségből jövő illatözön, a konyha ablaka ugyanis pont az utcára néz, igy aki előtte elmegy, érezheti az illatot. Talán ez a legjobb reklám, hiszen annyira de egyszerűen annyira jó illatfelhő van körülötte, hogy sirógörcsöt kaptam, valahányszor elmentem mellette, és nem mentem be . Na gondoltam, ma véget vetek a szenvedéseimnek, és bementem a cukrászdába hazafele jövet (tehát odafele menet még egy kicsit kinoztam magamat). Különben minden úton fel van festve biciklisáv, ahol nincs, ott a járdán jelöli folytonos fehér csik a sávot, ahol a biciklisek haladhatnak (persze nem a SÁVON kell egyensúlyozni, hanem a sávon belül kell menni). A közlekedés egyáltalán nem kaotikus, habár a gyalogosok simán átmennek a piroson, ha nem jön semmi, az autók soha nem szegik meg az otthon is simert szabályokat (legalábbis én még nem láttam, hogy valaki szabálytalankodott volna).

A biciklit AKÁRHOL  ott lehet hagyni, ahol hagyta az ember, ott marad. Mármint nem az "ember", hanem a bicikli. És a biciklinek nem bizonyos alkatrészei, hanem egyben, egészben, úgy, ahogy ott hagytuk előtte, semmi lakat, semmi lánc nem szükséges. A boltok, éttermek, posta, stb. előtt egész nap ott sorakozik több tiz bicikli, amit egyedül a tulajdonos mozdit el.

Az egyetemen ugyanez a helyzet, csak több száz biciklivel. Ha korán érkezem, mindig van hely, ahogy azonban megtelitődik a suli diákokkal, olyan biciklihadsereg áll sorfalat, hogy szinte félelmetes végigmenni mellette. (és persze helyet is nehezebben találni).  Emberfeletti ügyesség kell ahhoz is, hogy MEGTALÁLJAM a bicajt, mikor hazajövök. Általában úgy oldom meg, hogy (amig még van hely), keresek egy nagyon-nagyon feltűnő szinű biciklit, mondjuk valami élénk rózsaszint, és mellé állitom az enyémet, igy csak a rozsaszint kell keresni délután. Csábitó persze, hogy inlább arra pattanjak föl, de maradok hűségesen a szürkénél. Legalábbis eddig még nem tört elő belőlem a megfékezhetetlen rózsaszinbicikli-tolvaj. 

Hatalmas a kampusz,  rengeteg épülettel, melyből "csak" hármat használnak szellemi oktatásra, a többi sportfoglalkozások, túlélőtáborok és katonai főhadiszállások helye. Van pálya, ahol nyilazni lehet (hagyományos japán ijászkodás, a jakjú helye), pinpong terem, uszoda (amit most nem lehet használni, de azért aranyosak, és mondták, hogy beléphetek az úszó-szakkörbe, mert indul, csak viz nincs most, de azért szakkör van ), van koráslabda-pálya, teniszpálya, focipálya, zeneterem,táncterem, 3 étterem, egy egyetemi szupermarket és papir-iroszer bolt, az egyetemhez tartozó közép-és általános gyakorlóiskola épületei, és persze a már emlitett katonai és légvédelmi intézmények, meg egy poémoncenter.

A 3 fő épólet  (C S és N, érdekes, hogy nem ABC sorrendben vannak, de a "japán ABC" (aiueo????......) szerint sincsenek ezek sorrendben, úgyhogy nem értem, miért ez a jelük), szóval ez a 3 épületa a főhadiszállásunk, egybe vannak épitve, négy szintesek (tehát három emeletesek).

Érdekes, hogy az legfölső szint egyik oldalán a folyosóknál nincs fal. Nem értem, miért. MIntha kilátó lenne. De tényleg nem értem, most akkor hideg lesz télen? (a kérdés apropója nem az, hogy azt gondolom, hogy a tél hőmérsékletét az befolyásolja, hogy van-e FAL egy adott egyetemen vagy sem (hé van fal az egyetemen? van. -Jó, akkor nem lesz hideg tél), arra vagyok kiváncsi, h most akkor fázni fogunk-e a folyosón, vagy mivan, és miért nincs fal???XD) Tehát ahol az  ablaknak kéne lennie, ott nincs semmi, mintha egy erkély lenne a folyosó azon része. U alakban van összeépitve a három épület (azt hiszem), és az U alsó domborulatánál (kezd izgi lenni, mi?...) lévő falrész a harmadikon hiányzik. Tehát... LYUKAS az épület!!! .... nemértem. Mindegy, ez biztos a kultúrsokk része.

Aztán fogtam magam, és hazajöttem. Út közben beugrottam a mennyei cukrászdába, amiről már irtam. Hát csodálatos ize volt, amit vettem!!  (de erről majd később). 

Engedjetek ti is csábitásnak, egy harapást megér minden.

xoxo

UI: az egyetem közelében van egy buddhista szentély, ahol füstölőt lehet égetni az eltávozottaknak. Mikor legközelebb járok arra, elégetek egy szál füstölőt! Igy hátha gyorsabban gyógyul a lélek.      

A Valami hangja

Reggelente egy különös madár hangjára ébredek. Inkább jajveszékelésre, mint csipogásra, de leginkább egy elnyújtott kacsahápogásra hasonlit a hang. Azt hiszem, fehér és hosszú nyakú madár, a szálláshoz közeli patakban legalábbis ilyeneket láttam a múltkor, úgyhogy gondolom, ők adják ki a hangot.

Tegnap(hétfő) voltam KARAOKÉzni. Az utcán minden intézményt, boltot, bárt, szórakozóhelyet nagy, szines táblákkal hirdetnek, ezért minden utca egész évben úgy néz ki, mintha valamilyen ünnep vagy karnevál lenne. Persze a Karaoke-bárt is egy ilyen plakát reklámozta. Ez ilyen vegyes épület (itt minden épület vegyes épület), tehát  minden szinten sok-sok más és más funkciójú intézmény üzemel. A karaoke-bár a második emeleten volt, mellette egy kocsma, mellette pedig egy mangabolt. Gondolom, a többi emeleten is ilyen szines a felhozatal.

Beültünk, úgy 20-an voltunk, épphogy elfértünk a legnagyobb teremben, de elfértünk. Hosszanti asztal, körülötte fincsi puha puffos hosszanti fotelek, az asztal végében pedig a TV, ahol ment a zene. Természetesen az árban benne volt egy pohár ital is. Két kis vezeték nélküli "távirányitónk" volt, NintendoDS-re hasonlitottak. EZeken lehetett kiválasztani, milyen zenét szeretnénk hallgatni, majd a készüléket a TV alatti videolejátszó-szerűség  felé kellett tartani, megnyomni a "küldés" gombot, és a gépbe igy be lett programozva, mi lesz a következő dal. 2 mikrofon volt kitéve, de persze mindenki énekelt, ha tudta a szöveget. Csak hogy megmutassam, mennyire királyul éneklek, direkt egy olyan dalt választottam, amit senki nem ismert. (ezt (LINK!!))

Najo, nem igy volt teljesen. Nem vagyok teljesen otthon a japán popzenében, van 1-2 együttes és előadó, akit nagyonnagyon szeretek, de rajtuk kivül alig ismerek valakit, ezért amikor éppen Shakirát vagy Linkin parkot énekeltünk, persze én is énekeltem, de mikor japán számok mentek, általában csak bugyuta fejjel tapsoltam, vagy ilyesmi :D 

2 és fél órát karaokéztunk igy együtt, aztán visszajöttünk a koliba. Beszéltünk egy lánnyal, akinek nagy büszkén mondtuk, hogy 2.5 órán át énekeltünk, mire megkérdezte teljesen meglepetten, hogy: Csak???!. Merthogy általában 5-6 órás karaokepartykat tartanak. Nekem ez egyelőre túl hardcorenak tűnik, de ki tudja, mi lesz velem pár hónap múlva.

Hazajövet vettünk kaját meg innivalót, beültünk a koli legnagyobb helyiségébe, és ettünk-ittunk-játszottunk-stb.

Holnap, október 17-én kezdődik csak az egyetem. Szerencsére a legtöbb tantárgyamból az 1. csoportba jutottam be (az 5. a leggyengébb), úgyhogy ez kezdetnek nem rossz.

Egyelőre ennyi. 

xo 

"A tasak" - avagy újabb érdekességek az emberi testről

Szóval úgy kezdődött az egész, hogy kaptunk egy tasakot. Elképzeltem, hogy nem tudom, mi van ráirva, bár be kell valljam, nem voltam teljesen biztos benne, valóban jól olvastam-e, ami rajta van. Később biztos lettem benne, hogy igen (ha nem, nagyon de nagyon nagy bajban vagyok), de azt hiszem, jól olvastam.

Tehát történt ugyanis egyszer, pár nappal ezelőtt, hogy mint már mondtam volt, és ezeddigi irományomban egyetlen konkrétumként emlitettem vala (.....kezdek magamnak is sok lenni ), hogy kaptunk egy tasakot. Az egyetemtől. Nem igazán néztem meg, hogy mi áll a tasakon,csak betettem a táskámba, gondoltam, majd itthon megnézem.

Amúgy megjegyzendő, hogy általában igy élem túl, és igy éli túl mindenki más is az első (remélem, csak az első) egyetemi napokat. (Habár jobban belegondolva tanulmányaim alatt regetegszer követtem ezt a most következő példát, úgyhogy ez nem a japánban lévő ösztöndijas- és cserediákok  spanyolviasza. (merez japán tebuta)

Szoval: A túlélési technika abban rejlik, hogy bólogatni kell az iskolában, bármilyen lapot, füzetet, kérvényt, stb-t kap az ember. Aztán olyan gyorsan hazamenni, amennyire megijedtünk attól, hogy tulajdonképpen nem értettük, hogy mibe egyeztünk bele, majd itthon, csendben, az asztal mellett ülve, nyugodt környezetben elővesszük a dokumentumot, és átnyálazzuk és  megértjük, és jön az "Ahhhaaaaaaaa!!!!" érzés, hogy tulajdonképpen mit is kell csinálni.

(persze nem igy csináljuk, figyelünk mi mindig, ez csak amolyan fanservice volt)

A lényeg: a tasakom a táskámban. ... (khm...) Ithhon, mikor hazaértem, nyugodt krülmények között előveszem, amit a tasakocskám rejteget. És meglepődöm, hogy mit is kell vele csinálni.

Már sokkal világosabb, ugye?

Az egyetemen ugyanis minden külföldinek át kell esnie orvosi vizsgálaton (de nem fájt, próbáltam nem nagyot esni.)

Ennek egyik része ez a bizonyos tasakocska, ami vizeletvizsgálatra szolgál. Habár kicsit gyerekesnek tűnhet huszonéves fejjel azon röhögcsélni, hogy orvosi céllal bele kell pisilni valamibe, de ha gyerekes-ha nem, rohadt vicces, főleg beszélni róla. Az is vicces (lenne), ha NEM azt jelentenék a jelek, amik a tasakon szerepeltek, amire én gondoltam (ugyanis godnotlam, vagyok annyira pro, hogy  áh, nekem nem kell ehhez szótár), mert ha mást kellett volna a  tasakkal csinálni, mint amit én tettem vele (bele), akkor azt hiszem, elég nagy bajban vagyok (mint már mondtam).

A tasakban volt egy műanyag dobozka. Rettentő vicces, mikor mindenki a maga ügyetlen nyelvtudásával (mert habár beképzelt (és jóképű) vagyok, be kell valljam, hogy ha élesben kell beszélgetni, köbö az "omlet dü fromázs" az egyetlen összeálló mondat idegen nyelven (és pont nem a jón)). (de azért már  javul a helyzet), tehát godnolom már senki nem emlékszik a mondat elejére, úgyhogy előlről kezdem:

Rettentő viccesl, mikor mindenki a maga kesze-kusza és ügyetlen nyelvtudásával megpróbálja megkérdezni a másiktól, hogy akkor ez most mi?, meg persze az is eléggé oldott hangulatot teremt, mikor ugyanezzel a nyelvtudással megpróbáljuk ELMAGYARÁZNI, hogy mit is kell csinálni. Kezdve onnantól példálul, mikor el kell magyarázni azt, hogy "pisi'. Általában is vicces, mikor az idegen nyelven beszélés átcsap a "mutogatást húztam activityben"-be, de mikor a vizeletvizsgálatot kell elmutogatni, és NEM activityben, hanem valaki másnak, na AZ tényleg röhejes :D

Hogy fokozzák a hangulatot, másnap az egyetemen (ez volt a csütörtök), egy naaagy, közös előadásban el is magyarázták (mármint az iskola főorvosa), hogy mit kell vele csinálni. Najo, erről ennyit.

Ha már egészség:

Japánban rettentő nagy gondot forditanak az egészégre. És egészség alatt nem csak testi, hanem lelki egészséget is értek. Legalábbis számomra egy hét után ez derült ki. Egyrész minden ételre feltűnően nagy jelzéssel rá van irva, hány kalóriát tartalmaz, sőt, ha csomagban valami, egy szemre, szeletre, stb. megmondja a kalórját, összetevők emnnyiségét, stb. 

Folyamatosan látni "Maszkos embereket". (link!)

Ezt nem azért veszik föl, hogy védekezzenek, mondjuk a szmog, vagy infUELENCIA (egy nénitől hallottam 4-es6-oson), vagy ilyenek ellen, ráadásul nem divatból hordják, hanem hogy ha ők maguk betegek, akkor amit kiköhögnek, kilélegeznek, stb., ne teritse be szépen egyenletesen a körülöttük lévők arcát, igy nem fognak megfertőződni.

A suli kezdetén kiosztottak sok-sok (úgy kell érteni,hogy sok-sok-sok-sok-sok-n+1-sok) ismertetőt,  füzetet, papirt, stb. Szinte mind az egészségről szólt 

Egy füzet a méhnyakrák megelőzéséről, egy a TBC-ről, egy az AIDS-ről, egy az  iskolabiztositásról, egy a biztonságos kerékpáros közlekedésről, egy a katasztrófa esetén szükséges tennivalókról, egy az iskolában működő pszichológiai ellátásról, stb., stb., fel sem tudom sorolni mindet.

A Harajuku főutcája ki van plakátolva végig a méhnyakrákra figyelmeztető plakátokkal, ahol előfordulhat bármilyen baleset, a legkisebb is, van figyelmeztető tábla.

És a várva várt érdekesség az emberi testről:

Az elmúlt egy hétben biztos voltam benne, hogy fogytam valamicskét,mert gyakran érzem éhesnek magam. Egyszer már megállapitottam, hogy valószinűleg azért érzek éhséget, mert magamról kell gondoskodnom most, nincs,  csurig töltve a hűtő, mint otthon, tehát aktivan kell gondolkodom azon, mit is fogok enni legközelebb, illetve miből fogom kifizetni, és mennyi lesz a következő ételadagom . Nem, mintha pénzszűkében lennék, az ösztöndij elég, de akkor is, van egyfajta pszichológiai vetülete annak, hogy az ember önfenntartó. Huuu de mély gondolat

A másik: otthon általában annyit-addig eszem, amig TELJESEN meg nem töltöm a pocim. Az itteni ételek jóval kevésbé zsirosak, kevesebb olajat használnak (persze van, ami zsiros, nyilván, de nem jellemző), és általában a lényeg: az ételek NEM "nehezek". Tulajdonképpen amikor úgy érzem, éhes vagyok, az nem az étel, hanem a nehezebb, zsirosabb, olajosabb étel hiányából fakad, amihez eddig azét eléggé hozzá voltam szokva.

A kegyelemdöfést az éhezés-teóriámnak az orvosi vizsgálat adta, amikor is kiderült, hogy két hét alatt nulla darab grammot sikerült lehéheznem magamról.

AMi még emlitésre méltó: Csináltak röntgenvizsgálatot, ezt egyrészt azért érdekes leirni, mert abban a szóban, hogy röntgen, van egy "néma" té (téééé-nyleg!! ...), a másik , amiért izgi, hogy egy teherautó-szerűség volt a "röntgenkocsi" , abba kellett belépni, kicsit félelmetes volt, egy cső, amit bezárnak utánad, van előtted egy ajtó, te meg egy kis szobában ragadsz. Megjelenik egy kis idő után egy egészen orvosnak kinéző bácsi, és mondja, hogy állj ide, akkor odaáll az ember, mélylevegő-oké, és vége. Tehát le se kellett vetkőzni, pedig abból jó sztorik szoktak általában keveredni, amik úgy kezdődnek, hogy "és akkor levetkőztem", de talán majd máskor.

A vizsgálat többi része teljesen OK volt,  olyan, mint otthon, tehát csak gyomortükrözés, retina-mintavétel, stb.
xo

Komment.

Többen mondták, hogy a japán kezelőfelület miatt nem tudtak kommentelni.
Na, hátha:
Bejegyzés alján látni, hogy 0件コメント　Itt is van hogy, 0, erre kell kattintani, majd beirni, amit akarsz. Ha kész, meg kell nyomni, a 公開 krikszkraksz-összetételt, és tármm.
:) A mai nap nagyon érdekes lesz, gondoltam, szólok előre.
xo

Softcore hangok, illatorgia

Tehát éppen állok egy csipogó kereszteződésnél. Tulajdonképpen mindegy is, melyiknél, mert Tokiónak ezen a részén, ahol általában vagyok, a legtöbb  nagyobb kereszteződés csipog vagy beszél. A csipogós fajtát már megszoktam, Pesten is talál olyanokat az ember, feltételezem, a látáskárosodottak könnyebb eligazodása érdekében adja ki a hangot. Na itt sincs ez másképpen, vannak kereszteződések, ahol csipog a valami, ha zöld lesz a lámpa (otthon különben általában egy hosszú, búgó hangot  hallni). Ez eddig oké. Habár egyszer, mikor egy-két japánnal ácsorogtunk a pirosnál, annyira nem akardt hirtelen beszédtéma, hogy megkérdeztem, miért is csipog a dolog. Habár szerintem elég evidens, de mindegy, gondoltam, hátha azt fogja mondani, hogy "Egy kémszervezet tagja vagyok, és ha elmondom, meg kell öljelek", Én meg megkérdezem, hogy "Tééényleg??", de aztán jön az FBI meg Angelina Jolie,  és egy életre szóló barátság meg három oszkárdij kerekedik az egészből, de nem ezt válaszolta.  Meglepő módon NEM azt válaszolta, hogy a vakok részére van, hanem azt, hogy azért jön a hang, mert (tárárárámmm!) zöld a lámpa.
 Ühümm.
NADE
Vannak bizonyos  kereszteződések, amik BESZÉLNEK, és nem is akárhogyan. Egy kedves, bájos  női hang mondja be, hogy "Jahj, elnézést, hogy megzavarlak hihetetlen mély, világmegváltó gondolatfoszlányaid vesézgetése közben, de szeretném tudatni veled, hogy nem fog agyonütni valami, ha most sziveskedsz átkelni itten!", (habár meglehet, hogy mást mond, de ez a lényege). NADE
Mindezt annyira de annyira bájos hangon mondja, hogy össze lehet keverni ezt a hangvételt valami teljesen más hanggal, és úgy hangzik az egész, mint egyfajta felnőtt film kezdete, (igen , pornófilmre gondoltam, (és most legalább van is mire fogni, hogy arra gondoltam)). Tehát a  "Zöldre váltott a lámpa, kérem, fáradjon át" mondat simán úgy hanzik (még annak is, aki beszéli a nyelvet, hát még annak hogy hangzohat, aki nem beszéli), hogy: "Annyira de annyira meleg van ebben a szobában, nem zavarna, ha levenném mindenemet?" Kiváncsi vagyok, van-e hangmenü , és akkor mindenki talál magának számára jólesőt. :DD
Anyway
Tegnap volt sorshúzás. Általában a bicikli itt 10000 yen (ugye, milyen összefüggő volt az előző két mondat?).. A kapcsolat ott van, hogy a sorshúzáson nyerhettünk biciklit. ÉS KI NYERT???
NEM ÉN!!!
---
DE ÉN!!!
Na, most hogy kiszórakoztam magam: tényleg én nyertem. Ketten nyertünk úgy hatvan-hetven diák közül, az egyik én voltam. Be kellett jelenteni az iskolában, hogy van biciklim, és le fogom parkolni, be kellett jelenteni a helyi "bicikli-hivatalban", hogy van biciklim, és ragasztottak rá matricát, meg ki kellett töltenem formanyomtatványt is, és persze be kellett jelenteni a kollégiumban, hogy van biciklim, és le szeretnémn parkolni, és kaptam egy újabb matricát rá. úgyhogy annyira de annyira regisztrálva van itt minden, hogy ha valakinél nincs ott a 100ezer igazolvány, meg papir, amit kitöltetnek mindnekivel, akkor csak előveszi a biciklijét, és simán igazol, legalábbis szerintem. Aztán lehet, hogy nem.
Hazafelé egészen hülyeség lett volna nem biciklivel jönni, ha már egyszer van, úgyhogy ebből már sejthető hogy hazabicajoztam hatodmagammal. 5 kinai cserediákkal egyetemben mentem (az egyetemről jöttem hahahaha), kb 40 percen keresztül.Csillogtattam kicsit a kinai nyelvtudásomat is,néha beszóltam, hogy "Wo pu shö laoshö", ami annyit tesz, "Nem vagyok tanár", de rájöttem, hogy a hatodik-hetedik után ez már nem menő, úgyhogy a kapcsolat tiszavirág életű volt, de legalább már biztosak benne,hogy nem vagyok tanár (vagy abban, hogy egészen hülye vagyok). Egyébként ez ebben a formában nem igaz, hogy megszakadt a kapcsolat, hiszen tudnak japánul ők is, úgyhogy ha velem beszéltek, japánul beszéltek. Ja igen, én nem vált hirtelen szokásommá, hogy random kinaiakhoz csapódjak "hazabiciklizni", lesz-ami-lesz-hátha-szép-helyre-megyünk alapon - ugyanabban a kolégiumban lakunk, ezért jöttünk együtt. Út közben nem volt semmi gond, itt különben balkéz-szabály  van, úgyhogy hiába néz az ember balra , mielőtt lelép, mert jobbról fogják elcsapni. Ha ehhez hozzászoktunk, minden király. Minden út mellett ki van jelölve egy hol szélesebb, hol keskenyebb rész biciklistáknak, úgyhogy ott jöttünk. Persze volt, hogy majdnem belementem valakibe, de ilyen otthon is van.
Illetve ha már hangok:
Október eleje Japánban már bőven Halloween időszak, legalábbis itt nagyon rá vannak pörögve a témára.
Otthon általában nem szoktam "ünnepelni" a Halloweent, mert mindig is idegennek éreztem,. Minden évben csináltam töklámpást, ami mindig tök jól sikertül (haha), kisebb koromban meg még be is csöngettem a szomszédokhoz "csokit vagy életet"-jellegű mondattal, de ilyenkor MINDENKI elképesztően furcsán nézett rám, senki nem halloweenezett körülöttünk, tehát senki nem készült semmilyen "ajándékkal",  mikor pedig már a harmadik ajándéktollat vagy jegyzetfüzetet kaptam, hazamentem. (és ismét gameboy és kakaó)
Vannak hangosbemondók, gondolom, vészhelyzet, atasztrófa idejére, ha azonban nincsi ilyen, csak úgy zenével szórakoztatják a járókalőket. Most éppen kedves gyerekkórus énekeli a This is halloween dalocskát. Mikor először meghallottam, kajánul mosolyogtam, hogy "na úgyis sötétedik, hátha a következő dal ugyanez lesz, csak Marilyn Manson feldolgozásban.(ez egy link, amivel nem azért szenvedtem, hogy ne hallgasd meg)" És akkor jött a remek fordulat. Biztos ismer mindenkinek olyan számot, dalt, pár hangból álló dalocskát, amitől borsódzik a háta. Na tehát. a világ másik felén vagyok, idegen országban, egyedül, sötétedik, mindenki kivül-belül teljesen idegen körülöttem, és elhalkul a kedélyes gyerekkórus a háttérből. Valami furcsa kényelmetlenséget kezdtem érezni, ekkkor azonban még nem tudtam, miért. Lassan-lassan rájöttem, hogy a zene miatt kényelmetlenkedtem, de kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy Ezt  a dallamot adják AZ EGÉSZ VÁROSBAN.
Imádtam a sorozatot, mikor adták a TV-ben, de a főcimdalával ki lehet kergetni a világból, annyira félek tőle. Ráadásul szűk utcák vannak, mint már mondtam, sötétedett, és ismeretlen volt, meg amúgy is, hát kezdett az egész egy horror-cirkusszá válni  hazafele jövet, úgy iparkodtam, ahogy csak tudtam, de hazaértem.
Az utcák elég szűkek, ami -például- ha biciklivel megy az ember, nem túl kényelmes, s ha gyalog megy, akkor se, ha meg kocsival, akkor pláne, de minden második vagy harmadik bolt étterem, és minden lépésnél frissen sült tészta, leves, pogácsa, szójaszósz, stbstb illatorgia-özönben jön az ember. Nem az a nehéz, zsiros étterem szag terjeng, hanem istenifinom, csábitó illatok terjnegnek. Az összes yent kicsábitják a pénztárcámból, úgyhogy (bár nem erősségem), nem engedek a csábitásnak, és féken tartom a vágyakat. Majd meglátjuk, meddig.

xo