Az utazás

 Mielőtt elindultam a reptérre, tényleg sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért is megy valaki a világ másik felére, ráadásul egy teljes évre. Miért jó az, ha szinte mindent megszűntetünk magunk körül, amit addig valóságnak hittünk, miért jó az, ha egy évre kiszakadunk az ismerős környezetből, vajon miért jó otthagyni mindent, és elmenni, olyan messzire, hogy ha messzebbre mennénk, már visszafele jönnénk? De tényleg, vajon miért akarja bárki is elhagyni a járt utat a járatlanért, otthagyni az addigi ismerős kuckót, szobát vagy városrészt, honnan jön az az indittatás, hogy: "Nekem innen el kell mennem, nem tudom, hova, nem tudom miért, de máshol kell lennem."? Talán a legfontosabb kérdés ez: Menekülök vagy üldözök valamit? Talán mindkettő. Talán egyik sem. Egy biztos: egyetlen találkozást, kezdetet, véget, folyamatot, stb-t nem tudok a véletlennek nyilvánitani életemben. Ha megnézem az emberi kapcsolataimat és úgy általában az események egymásutánját, menthetetlenül sorsszerűséget vélek felfedezni mindenben. Aztán lehet, hogy csak nekem túl élénk a fantáziám, de azért elég vicces, mert élénk képzelőerővel sokkal könnyebb pl. hirtelen meztelennek elképzelni valakit, vagy azt, hogy valakin áthajt egy busz,　　 meg ilyenek :D

Talán pöppet elkanyarodtam a témától.

Ferihegy - reggel 9 óra, vasárnap. Mindent mozdulatom teljesen robotszerű, egyfajta kellemes érzéketlenség lett úrrá rajtam. Tudtam előző éjjel aludni (ami meglepő), mégis valahogy semmi izgalom, semmi félelem vagy szomorúság vagy öröm nem terjedt el bennem. Automatikusan becsomagoltattam faitosan csillogó nylonba a csomagot, egy nem túl kecses mozdulattal feltornáztam a 24 kilós bőröndöt a futószalagra (ami valóban kicsit ironuikus volt, hiszen a talán-sztyuárdesz-hölgyemény enyhén sürgető hanggal parancsolt rám, hogy URAM, kérem tegye föl a futószalagra a bőröndöt, én meg ott szenvedtem vele, mert beakadt a sarka és kicsit lecsúszott, szóval erősebben kellett tartanom, aztán igy néztem ki, aztán végül igy, aztán felkerült a csomag a helyére, a végén pedig a hölgyemény egy bájos mosollyal nyugtázta a teljesitményt, és azt mondta, köszönöm, itt a beszállókártya, viszlát. Úgy értem, ez után a tettem után valami nagyobb LEVEL UP-ot, vagy üdvrivalgást vártam. Mindegy, megveregettem a vállam), aztán búcsúzkodás, végül átsétáltam a biztonsági kapun. ÉS IGEN! Becsipogott. Egy markos úriember végigtapizott, höhö, levette a cipőmet (igen, még mindig a reptéren vagyunk), majd talán megállapitotta, hogy a cipőm miatt vinnyogott be a gép, és elengedett. De tényleg nem értettem, mért csipogott be, mindent kitettem a zsebemből, táskámat is letettem, kihúztam az övemet (igen, még mindig a reptéren vagyuk), még a véremben lévő vasrészecskék is összébb húzták magukat a biztonság kedvéért, de mindhiába. Mindegy, legalább feltűnő volt :))

Szinte rögtön megtaláltam a kaputmat, s beszálltam a gépbe. Ablak melletti ülés. Talán a legfurább érzés az volt, mikor elemelkedtem a földtől, na ekkor tényleg úrrá lett rajtam az a bizonyos "nincs visszaút"-féle pánik, de egy-két pillanaton belül megszűnt. Ha nincs visszaút, az egyet jelent: Előre viszont van út. És nyugtáztam, hogy IGEN, milyen rohadbölcs vagyok még mindig.

Megismertem az út alatt BOB-ot (aki tényleg olyan BADASS, mint amilyen a neve, ugyanis amerikai, tőzsdézik, nyugdijas,kutyája és unokája van), akivel végig elég sokat beszélgettünk. Frankfurtan leszállás, átszállás. Találkoztam egy másik ösztöndijas lánnyal (véletlen egymásba botlottunk, ugyanazzal a járattal mentünk, de nem ugyanoda),vele beszélgettem az út előtt. A 11 órás út előtt. A 11 órás JAPÁNBA tartó út előtt.

Köbö 2 órát vártunk, délután 1-kor indult a gép. Érdekes volt, hogy szinte csak japánokkal töltődik meg a gép, és először éreztem, hogy tényleg, valóban idegen vagyok, és ez látszik is. Kicsit furcsa érzés volt. (Egy hét telt ez azóta, Még mindig kicsit furcsa érzés :D )Az utazás meglehetősen kellemes volt, már amennyire leányálom lehet egy 11 órás vigyázzban ülés. Filmek mentek az előttem lévő kivetitőn, lehetett sorozatot is nézni, meg rádiót hallgatni, meg lehetett vele játszani is (még mindig az előttem lévő kivetitőről van szó). Ha már sikamlós a téma, az út alatt muszáj volt párszor felállnom, mert nem a "NEM ÉRTED, HOGY TROMBÓZISOM VAN???" kifejezés az első, amit használni szerettem volna Japánban. Szóval járkáltam ide-oda néha-néha. Sötétben jöttünk, meg talán időalagútban is, mert a 11 óra nem érződött 11-nek, nekem leaglábbis egyáltalán nem okozott problémát. Elbóbiskoltam egyszer,  azt hiszem, úgy fél órára. 5-6 órán keresztül megpróbáltam egészen alvászszerű állapotot erőszakolni magamra, de elég jól sikerült,mert nem voltam fáradt. Ételt persze adtak, nem tudom mit (mármint nem tudom, hogy RIZST mivel), de finom volt.Leszállás, kicsekkolás, sorbanállás. Elég meleg volt és párás, pár órával a leszállás előtt vonult át egy nagy tájfun Japánon, tehát mi pont kényelmesen, gond nélkül érkeztünk. Nem csapott meg a párás-meleg "müsiácüj" levegő, talán amiatt, mert mégsem nyár, hanem október elseje volt. És igy is 31 fok. Tehát sor. Kiváltottuk rögtön az ittartózkodási igazolványt, meg lepecsételték az útlevelet, nyugtázták, hogy tudok japánul (legalábbis éhen nem halok), és átengedtek.Simán megtaláltam a csomagot. Pontosabban simán megtaláltam valaki más csomagját, ugyanis ugyanis két ugyanolyan bőrönd kőrözött ott a "kőrzőn", felemeltem az egyiket, nyugtáztam, hogy nem az enyém, majd megint emberfeletti songokuságommal visszaraktam, aztán leemeltem a sajátomat. Slussszpoén, hogy abban a pillanatban, amikor épp kierőlködtem a pici lelkemet a csomagemelgetéstől, jött 2-3 megtermett japán (van ilyen, sőt), és sorban levették az összes bőröndöt, és egymás mellé állitották őket. Nyugtáztam, hogy ilyen az élet. Jöttek értem, a másik cserediák lánnyal elbúcsúztunk. Azért király érzés volt első alkalommal Japánban lenni, rögtön vettem is egy vizet, meg valami nemtudommit egy automatából, ami itt nagyon menő.Jöttek értem az egyetemről, helyiidő szerint 11-kor. (a gép 8-kor szállt le, de 10-ig eltelt mindenfélével az idő).Persze már a váróban megismerkedtem azokkal (legalábbis párójukkal (van ilyen szó??)), akikkel most is és később is a mindennapjaimat tölltöm. Nagyon jó társaság, részletek később.Kijött elénk Keita-szán (ekkor még szánoztam), meg még egy két szán, nagggyon kedvesek voltak, felcuccoltnk egy különbuszra és indulás a koliba. Persze Tokio belvárosán keresztül jöttünk (Igen, tehát a Naritán szálltunk le), út közben láttuk a Sky Tree-t, a Tokyo towert, és különben is. Otthon is néha megcsap az "ál-nosztalgia" -érzés egy-egy patináns utcán sétálva, hogy vajon járt-e ugyanerre például Petőfi, vagy Széchenyi léphetett-e ugyanarra a járókőre, ahol éppen állok, vagy hogy Ady, József Attila is azokon a padon ült-e, amikor irt, és arra gondolok, hogy az összes "nagy" pont ugyanott élt, ahol én, feltehetőleg pont ugyanúgy, mint én, és valahogy mindig úgy érzem, mintha ezek sose mentek volna el, hanem még mindig itt vannak, a levegőben, valahol körülöttünk. Na ugyanilyen érzésem volt itt. Nem tudtam nem arra godnolni, hogy egykor itt járhatott (talán?) Hayashi Razan, esetleg itt alkotott-e Zeami, stb-stb. És persze nap mint nap hihetetlenül ledöbbenek a japánok szorgalmán és életmódján, azon, hogy a Heian kori pompás udvari élet és a mai eszméletlen pörgős, neonfényekkel szikrázó megalopolisz -  ez a két, látszólag homlokegyenest ellentét valójában kiegészitik és feltételezik egymást, és értelmezhetetlen egyik a másik nélkül. Kiszállás a koliban. Vagy 10-en elénk jöttek, hogy felmarkolják a csomagjainkat, és a segitsenek a kolihoz vinni őket. A kapu előtt a házmesternéni köszönötött minket, majd megkérdezte, ki tud angolul is és japánul is. Na nem mintha annyira feltűnési viszketegségem lenne, csak gondoltam, rajtam kivül más is tud mindkét nyelven, felbátorodva azon, hogy lesznek hasonszőrűek, jelentkeztem. Hát egyedül maradtam. Kedves-erélyes hangon megkért hát néni,hogy menjek ki az egész újonnan érkezett társaság, és az itt lakó diákok elé, és ugyan, forditsam már, amit mond.... omg... de persze, nyilván megtettem, sőt, még sikerült is. :PPPP ha eddig nem voltam beképzelt. (különben a java még csak most jön) (mármint most töltöm épp le). Elfoglaltuk a szobát, elég tágas, szép, erkéllyel, a "C-épület" földszintjén.

ÉS akkor a koliról:Biztos mindenki ismeri ezt az animét. LÉnyeg, hogy minden szoba lakója más titkot rejt, és a sorozat alatt minden szoba lakóját megismeri a néző.Na hasonló a helyzet itt is. Új arcok, új épületek, új bútorok, és amúgy is. Éreztem, hogy nem szoktam még meg a helyet, és a hely sem szokott meg engem. Különös kapcsolat, eddig jól boldogulunk.Négy épület. Épületenként 3 szint. 

Alsó szint: fiúk, felsőbb kettő: vajon?

 A-épület: a Security Torony. Itt a bejárat, a porta, ahol szigorú retinavizsgálat, DNS-teszt, ujjlenyomat-vizsgálat van, a legértékesebb berendezések, japánosan felszerelt szoba van, étel- ésitalautomaták sorakoznak.

B-épület: a Sötét Torony. Mert még sose voltam ott, és olyan sötétnek néz ki. Találó.

C-épület: a Boss Torony. Boss, mert itt lakik a főnök, a mellettem lévő szobában, Keita (akit ugye már nem szánozok), és mivel mellettem lakik, ebből talán sejthető (esetlegtalán), hogy én is itt lakom. 

D-épület: az Amerika Torony. Mert itt lakik a legtöbb amerikai diák, sokat vagyok velük is,legalább az angolom is csiszolódik.Tehát megérkeztem, kipakoltam. És akkor eltelt hirtelen 6 nap, bizonyos történéseken és epizódokon kivül nem emékszem pontosan, milyen sorrendben történtek a dolgok.　　　　　 A főbb események:

• Kötöttünk biztositást. Fun volt.

• Nyitottunk banszámlát. Nem értettem semmit, amit a csajszika mondott, mikor kötöttem, de kedvesen bólogattam, és reméltem, hogy nem éppen a szerveimet adom el a sűrű igen-igen-igen közepette. De mindegy, otthon is van, hogy bemegyek valami hivatalba, és rámöntik a "futamidő-garancia-részvényértékpapir-garancia-áfa" stbstb szóhalmaz, én meg inább sikitva elfutnék gameboyozni és kakaót inni. (mondjuk általában ezt szoktam csinálni ügyintézés után, csak nem sikitok. Általában nem.)

• Vettem számitógépet. Kicsit fájt az ára, de jobban fájt, hogy facebook nélkül kellett túlélnem 5-6 napot, úgyhogy kerek a világ, csak nem valami gazdag.

• Kötöttünk biztositást.

• Az egyel efölött lévő pontot már irtam a felsorolás elején.

• Remélem, mindkét pontot megnézted, és azt mondtad, "tényleg".

• Elmentünk az egyetemre. Nagy. Hatalmas. Persze tele Digimonokkal.

• Elmentem  Ikebukuroba és a Shibuyára. Király helyek, mikor megláttam a Mekit, a Starbucks-ot, a BVLGARI, ZARA, CHANEL és Pull and Bear boltokat, már tudtam, hogy jó helyre jöttem :DDD

És persze nincs minden rendőrállomáson Jenny rendőr, és minden rendelőben Joy nővér. Ez egy kicsit lehangolt, de egyefene.
Ja igen, egy fontos zárszó. Itt ugyebár soksoksoksok irásjegyet használnak. (persze sok érzelmük van nekik is, de az irásjel nem összekeverendő az irásjeggyel, tehát nem többezer irásjelet, hanem irásjeGYet használnak, köszi puszi).

Érdekesség no. 1: EMiatt hatalmas a billentyűzet itt, tessék elképzelni, mennyi ideig kell keresnem a klaviatúrán, mire többezer gomb között megtalálom pl. a tusfürdő jelecskéjét.

Érdekesség no. 2: Sajna a soksok jelecske miatt kiszorul egy-egy jel, JELen esetben (mekkora poén) a hosszu i. Az iiiiiiiiii. Úgyhogy sajnálom, ha valakinek szúrja a szemét, de nincs hosszu i betűm, döntse el mindenki maga, hogy taslihülye vagyok-e a helyesirás terén, vagy éppen a technológia fejlődése árnyékának piciny áldozata lettem.
xo